Ezen Munkábann foglalt versekhezz

 

Vers, kit tsak természet tud jól fel találni,

És nem a’ mesterség szokott hagyigálni:

Kit pompás szavakkal nem illik tzifrálni,

Mért mégy a’ világbann ilyly módon tzirkálni.

 

Mint jösz? mit tanítasz? akarsz e tetszeni?

Akarsz e márványos asztalon heverni?

Ki kelvén prés alól meszszére terjedni?

Vagy főbb Könyvek’ poltzán porbann penyészedni?

 

Bújj el egyűgyű vagy, nem tetszel senkinek,

Más írásnak módját hozz a’ Nemességnek,

Románs kell mostani Aszszonyi Rendeknek,

Ki sok rétt le írja módját szerelemnek.

 

Rendetlen te néked majd minden tzikkelyed,

Sok felé zavaros zúgásod el szélylyed,

Hoszszas ábrázolás’ rendét sem kedvelled,

Törvényét írásnak, módját sem követed,

 

Nem ilyly szülemény kell mostani időbenn,

Ki tanítást foglal némelyly tzikkelyébenn,

Nem jól zúg ilylyetén hang azok’ fülébenn,

Kik nem gyöngyörködnek az anyjok’ nyelvébenn.

 

Nintsen e’ sorokbann brillanti concetti,

Gustus, Harmonia, melyly magát tetszeti;

Turneurs Materiát nem meszsze vezeti,

A’ szót nem keresvén imígy amúgy ejti.

 

Semmi pompa nintsen, semmi elevenség,

Semmi tűz szavakbann, sem nagyobb erősség,

Alszik a’ te Musád, nintsen benne szépség,

Nem tudom, mitől jött reád e’ betegség.

 

Nyilván Minervának ki estél kedvéből,

Cadentiád roszúl dúdorog fejedből,

Simetria nélkül büfögsz részegségből.

Ki vetnek, el higyed, Parnassus’ hegyéből.

 

Sok festék szükséges, ha verset kell írni,

sokszor ájúlásbann elmének kell jutni,

Néha fel ébredni, néha kell aludni,

Néha el lankdani, néha fel gerjedni.

 

Most sírni, továbbra kell ismét katzagni,

Eleven képzéssel dolgot fel kell ruházni,

Ugrándozó tréfát bele kell tsúsztatni,

Fáknak, virágoknak szavakat kell adni.

 

Madarak, források, hogy ’s mi kép beszéllnek,

Tengernek habjai, tűz, hogy ijesztenek,

Az Istenek, Nymphák, hogy vendégeskednek,

A’ fekete lelkek mi kép rettentenek.

 

Te ezen törvénytől távúl akarsz járni,

A’ kilentz Musákat sem akarod várni,

Kik arany betűkkel szép verset firkálni

Szoktak, és a’ rútat meszsze hagyigálni.

 

Meg lehet, Bélának boldog idejébenn,

Mikor még a’ Sztzíták laktak e’ megyébenn,

Leltél vólna olylyat, kinek szerelmébenn

Jutván, fel vett vólna rejtvén kebelébenn.

 

Néked madaraknak tetszik éneklése,

Kóta, pausa nélkűl ejtett tsevegése,

Menj azért erdőbenn hol ezek’ zengése

Tsínosabb is, szebb is, mint szarkák’ tsergése.

 

Puszta templom van ott Pánnak fel szentelve,

Ez idegen gőzzel nem vólt meg füstölve,

Az oltár nints ugyan aranynyal terhelve,

Tsak temészet szerínt vagyon ékesítve.

 

Ide jönnek néha a’ Nagyok áldozni,

Kik nagy méltóságtól szoktak unatkozni,

Itt teher ’s gond nélkűl szoktak szunynyadozni,

Igaz barátságbann vígan mulatozni.

 

Itt tehát akadj fel vén tserfa’ ágára,

Ha meg ázol, r’ád jön a’ napnak súgára,

Úgy lehet, akadhatsz olylyan kadikára,

Ki házáhozz viszen, ’s fel tesz gerendára.

 

(Forrás: Költeményes Holmi egy Nagyságos Elmétől. A’ költeményes gyűjtemény’ öregbedésére a’ nagyságos szerzőnek különös engedelmével közre botsátotta Révai Miklós. Pozsonbann, Loewe Antal’ betűivel. 1787, 15–18)