Szalai Góf Barkótzi Ferentz Esztergami Érsek Úrnak

 

Emlékezem, Hertzeg! ’s tudom, parantsoltál,

Mikor a’ forrásnál Kövesden sétáltál,

De bánom, ha bennem Te meg tsalatkoztál,

’S otromba hajdúra harang öntést bíztál.

 

Hogy írnék foglalnék mit az Magyar nyelvbenn,

Ne rothadnék én is álmos henyeségbenn,

Eresztenék hasznost, vagy tréfást, versekbenn,

Mivel Te, és többen gyönyörködnek ebbenn.

 

Meg vallom, ilyly Úrtól származott bíztatás

Sarkantyú: nehezen győzi ezt hallgatás.

De jaj az Írónak, ha elme kábúlás

Nevetséget okoz, ’s nem tetszik találás.

 

Tudod, melyly nehéz most könyv szerzőnek lenni,

A’ ki ezt miveli, soktól kell rettegni:

Választott elmének illik ditsekedni,

Közép talentomnak hasznosabb rejtezni.

 

Most alig prés alúl könyetske szabadúl,

Már ezer írígynek kezébenn meg fordúl,

Tudósok’ serege ellene, fel zúdúl,

Írónak munkája, neve is, meg tsorbúl.

 

Félek én mostani világnak módjátol,

Mint juhok’ gyapjábann takart farkasoktól,

Mert vagynak elegen, kik futnak munkától,

A’ felett nem szűnnek az ember szóllástól.

 

Ha ambár vólna is anynyi bátorságom,

Minek nevettetném alá valóságom,

Hasztalan dologbann lenne fáradságom,

Bér nélkűl maradna ilylyen gondosságom.

 

Mert tudós világnak mit lehetne írni,

Melylyet régiektől nem kellene venni?

Nem illik pediglen másból szedegetni,

Egy nótát szűntelen egy húron pengetni.

 

Vallás’ állapotja ezer könyvbenn fekszik,

Milliom a’ Tomus, ki ezzel ditsekszik,

Klastromokból reánk, mint felleg, tenyészik,

Miólta az Hitről ember kéteskedik.

 

Más kép’ is menynyei dolognak nagyságit,

Fényes tudománynak rejtett igazságit,

Tsak azok írják jól áldott méltóságit,

Kik jól meg tanúlták halandók’ vakságit.

 

Imádni szükséges menynyei dolgokat,

Követni szelídség Tűrés Tanítókat,

Kövezni ellenbenn azon hódítókat,

A’ kik játsziságra veszik a’ titkokat.

 

Eleget beszéllett Ágoston, Cirillus,

Arany szájú János, Calmet, Corneillus,

Bossuet, Graveson, a’ Nagy Bellarminus,

Ám még is meg nem tért Luter, sem Calvinus.

 

Philosophiának hasonló a’ sorsa,

Száz ezer formára lett már változása,

Ha Stagyri Böltsnek büszke tanítása

Oda van, kinek lesz állandó írása.

 

Bölts Politicának menynyi reguláit

Láttuk, ím’ naponként tarkázzák formáit,

Minden új Minister saját Maximáit,

Világ eleibenn adja Systemáit.

 

Hadi mesterségrűl, kit harag ki gondolt,

Hajdani Vitézség menynyit nem karatyolt,

Ki talám puska port éltébenn nem szagolt,

Még az is regulát erről bőven tsaholt.

 

Miólta villámló pornak fundálója,

Plútó’ országának bölts szaporítója,

Fekete, fel támadt ’s lett népek’ rontója,

Várak, várasoknak érdemes bontója.

 

Thucididest, Caesárt, Homért, és Xenophont

Követték újabbak, mint Turenn’ Vaudermont,

Leg több a’ Tanító, ki seregeket bont,

Mert már régen vagyon, hogy ember embert ront.

 

Poéták eleget elsőbb Istenekről,

Az utánn tudósan írtak vitézekről,

Tovább énekeltek szív’ részegségéről,

Menynyit nem zavartak hibás szerelemről.

 

Ízelítvén hangját meg kötött szavaknak,

Rövid sorbann ejtett szép gondolatoknak,

Végét nem lelhették gondos munkájoknak,

Száma nints r’ánk hagyott tarka írásoknak.

 

Trója’ veszedelmét, Rómának szállását,

Aenaeas, Ulysses’ hoszszas bujdosását,

Sztziták, Szarmatáknak véres vándorlását,

Világ’ bíróinak történt országlását

 

Le írván, mentenek alatsony dolgokra,

Vetemedtek ők is sok bolondságokra,

Szabadon jött minden sebes pennájokra,

Miolta koszorút tettek homlokokra.

 

Hector’ szekerének le írták tengelét,

Achilles’ lovának nyergét, és kengyelét,

Vénusnak az övét, Júnónak pendelét,

Jupiter’ menykövét, Ceresnek kebelét.

 

Hát ember’ szívébenn rejtett erköltsöket,

Jó vagy hibás magból jövő gyümöltsöket,

Titkos indúlatból eredt vétségeket,

Nálok nem leljük e, nézvén verseiket?

 

Haborút, pusztulást, harag boszszú állást,

Békességes lakást, szerelmet, mosolygást,

Egyenetlenséget, zúrzavart támadást,

Hívség barátságot, tsendes meg maradást.

 

Az illendő szépet, és a’ ditséretest,

Az igaz állandót, s’ gyönyörűségest,

Erőszak hatalmat, galibát, inségest,

Nálok meg találunk minden lehetségest.

 

Úgy hogy ha egyéb könyv nem vólna világbann,

Tudományt nyomoznánk első homályábann,

Fel találnánk aztat bőven Poétákbann,

Ők mentek mélyebben elme’ hívságábann.

 

A’ Tsillag vizsgálók hibás mesterségről,

Menynyit nem írtanak vándorló egekről,

Elég Krónikáink vagynak Nemzetekről,

Ezer meg ezer száz ó ’s új Törvényekről.

 

Királyok’ élete, Nagyok’ vitézsége,

Példáúl embernek fel vagynak jegyezve,

Nints semmi is hátra, üresűlt veleje,

Nem tud már újságot költeni elméje.

 

Most is, hogy ezt írom, Barát, Piárista,

Király, Pap, Katona, Borbély, Botanista,

Doctor, Praedicator, Mester, Patvarista,

Bába, Szakást, Kováts, lett mind Concipista!

 

Madam’ Daciernek menynyi tanítványa!

Általok jön hozzánk Románsok’ falkája:

Szép Nemnek is vagyon ezer találmánya,

Kivel szaporodott elme’ takarmánya.

 

Egy szóval, ha mibenn van is fogyatkozás,

E’ részről méltatlan a’ panaszolkodás,

El lepte világot a’ jó ’s hibás írás,

Könyv elég van, szinte nehéz a’ választás.

 

Fordúlj tsak nagy árú Könyveid’ házábann,

Kiket bé takarták egy Liberiábann,

Tekingess módosan fel rakott sorjábann,

Álmélkodj Íróknak balgatagságábann.

 

Mind ezek, mind azok, kik Budán vesztenek,

’S a’ kik Egyiptombann hamuvá égtenek,

Kikből ditsőséget a’ Szerzők vettenek,

Engem’ az írástól jobban ijesztenek.

 

Hanem ha azt mondod, ne úgy elmélkedjek,

Példát történetről fontosabban vegyek,

Én is szokott úton bízvást el eredjek,

A’ Szerentse lássa, meddig s’ mikép megyek.

 

Ha vesztek írási leg böltsebb Királynak,

Meg marad élete Stilfrid Argirusnak,

Mását még árúlják Nyúl Históriának,

Ilylyen sorsa lehet te monda mondádnak.

 

Jól van, Fejedelem! hódúlok szavadnak,

Helyt adok botsátott jó biztatásodnak,

Ha más haszna nem lesz e’ kisded munkának,

Magánosságodbann jó lesz hát osztánnak.

 

Nem tagadom, elmém gyakran ösztönözött

Firkálni, Fébustól a’ mit költsönözött,

Szándékom azonbann mindenkor ütközött,

Mert bajos hivatal dolgomhozz kötözött.

 

Tudod, Fejedelem! miből áll Gazdaság,

Tselédes embernek melyly szükség gondosság,

Mi boldog Hazánkbann, tudomány, okosság,

Klastrombann penészlik, kívül kell fáradság.

 

Ha ki Tudósoknál akar tündökleni,

Böltsessége által világbann fényleni,

Nagyobb ’s jobb idejét ennek kell szentelni,

Ekét, sarlót, kaszát tsak félre kell tenni.

 

Ezek nélkűl pedig nehéz boldogúlni,

Ha tsak Barátokkal nem megyünk koldúlni,

Maroval, Nasoval, ki akar dúdolni,

El kell piartzáról világnak lódúlni.

 

De mivel kívántad, ím’ neked szentelem,

Jó vagy rosz munkámat lábadhozz le teszem,

Tőled, ha meg veted, örömest fel veszem,

Pirongatásodat jó névvel szenvedem.

 

Nem méltó, hogy jusson sok ember’ kezébenn,

Álljon Tudósoknak gyülekezetébenn,

Azért is nevemet szúrtam tsak vegébenn,

Senki ne tudhassa, maradjon rejtekbenn.

 

Úgy vegyd, mint találod, ez nem Historia,

Épen nem Poëma, nem is Elegia,

Oda vagy Satyra, nintsen titulusa,

Részeg Poétának mázolt papírosa.

 

(Forrás: Költeményes Holmi egy Nagyságos Elmétől. A’ költeményes gyűjtemény’ öregbedésére a’ nagyságos szerzőnek különös engedelmével közre botsátotta Révai Miklós. Pozsonbann, Loewe Antal’ betűivel. 1787, 3–10)