Szalai Gróf Barkótzi Ferentz’ Esztergami Érsek’ és Magyar Ország’ Primása’ Hamvainak

 

Szent Hamvak! kik hajdan ama’ Nagy Léleknek,

Alkotó’ szájából lehellett Remeknek,

Hogy nemesebb lakást méltán adhassatok,

Tsoda képen testté öszve állottak;

Mért tetszett az égnek kis állandóságot,

Adni részetekbenn gyenge tartóságot?

Hideg márvány alatt hamar oszlottatok,

A’ Hazának menynyi hasz[n]ot mulattatok!

El vált a’ Nagy Lélek, felséges kezdeti,

Mind félbe szakadtak szép igyekezeti.

O! melyly részek benne égő szív vóltatok,

Súgjátok meg, mire buzgott általatok!

Melyly részek vóltatok hangzó ér nyelvébenn,

Miről szóllt leg többször forró beszédébenn?

Mit érzett, mit gondolt, mit beszélt, tettivel,

Mutatta nagyságos igyekezetivel.

Ide nézzünk, ide, gyászos hallgatással,

Meg telünk sírjánál a’ szent írtózással.

Itt igazat titkon súg az elmélkedés,

Melylyet Nagyok előtt a’ rosz hízelkedés

El hímez, el hámoz, ’s kötelességeket,

Felejteti vélek nemesb tisztségeket,

Mit ér a’ Hazának látni a’ Nagy Papot,

Mint ki derűlt égben a’ déli szép napot,

Ragyogni Hertzegi kevély palástjábann,

Hódító Rómának drága bíborábann,

Utánna húzódni hoszszú fardagályát,

Emelkedni pompás lépésbenn dagályát?

Mit ér nagy jelekkel rakott tzímerébenn,

Hízni Nagy Atyjának nagyságos tettébenn;

Ha here ilyly nemes vérnek származatja,

’S a’ Hazát felejti el fajúlt magzatja?

 

A’ széles határú jószág’ jövedelmét,

Romladozni indúlt Haza’ segedelmét,

Pazarolja hitvány innepelésekre,

’S talán többször erkölts vesztegetésekre.

 

Kötelesség vólna oda takargatni,

A’ Magyar Nagyságot abból támogatni:

A’ nagy pusztaságot, melylyért immár régtől

Rútúl gyaláztatunk szomszéd nemzetségtől,

Szépen ki tölteni úri dombjaira,

’S omlott kő maradvány’ gyászos halmaira

Oszlopokon álló Palotát emelni,

A’ Fő Szent egy háznak szépségét nevelni.

 

Kötelesség vólna a’ népnek vakságát

Oszlatni, ’s gyújtani igaznak világát:

’S azért Jobb Lelkeket buzgón segíteni,

Bennek a’ szép tüzet jobban gerjeszteni:

Kik részint versekkel, részint más írással,

Ketsegtető színnel, ’s egyenes mondással,

Rútat hogy kerűljön, szépet hogy kövessen,

Fő Jót ’s boldogságot mibenn helyheztessen,

Oktassák, mi szent tiszt a’ Hazát szeretni,

Melyly vétek szakadást a’ tagokbann tenni.

 

Ezek kedveltessék velek szép nyelveket,

Hogy ne tsodáljanak idegen népeket,

Mint ha tsak egyedűl azok elmélkedni,

Tudnának leg szebben Jóról böltselkedni,

Tsak azoknál vólna nyelvnek olyly ereje,

Melyly által ki tessék mindennek veleje,

Fészkedet rútító el fajult rosz madár!

Külső ganéj utánn mohón mászó bogár!

Hazád’ gyalázatja! miként vakoskodol,

Mikor idegen hang utánn majmoskodol.

 

Nagy Lélek! míg köztünk testbenn öltözködve

Vóltál, szép bajt víttál ezekkel küszködve:

Ezek is pirúltak nagyságos munkádra.

Ah! vólnál még, vólnál! még is élesztgetnéd,

Többi közt az anya nyelvet nevelgetnéd.

Menynyire ment vólna, ha, miként kezdettéj,

S’ nyelveket alattad miként meg szerették,

Több Nagyságos Elmék olyly elevenséggel

Tovább is futották vólna serénységgel

A’ ditső szép pályát, miként jeleskedni,

Tsak ez is szavadra kezdett emelkedni,

Kinek szép munkája hogy fényt nem láthatott,

Véletlen gyászoddal akadályoztatott.

 

Nagy Vér, és szép Lélek, igaz böltsességre,

A’ ki törekedett való ditsőségre:

Ki igazán ítél a’ világ’ dolgáról,

Buzgón gondolkozik a’ Haza javáról:

Nem eleg, hogy fegyvert viselt védelmére,

Tollat is koptatott szebb elő mentére.

Szavam hazudtoló kaján bár olvassa,

Itt vagyon előtte, maga is láthassa.

Had Vezér, Fő Ispán, Oszlopa Hazának

Írhatta ezeket – jaj! de hagyásának

Engednem kell, mint hogy Nevét ki téttetni,

Tiltotta érdemét ezzel tiszteltetni.

Mennél magasabbra a’ nap emelkedik,

Annál kitsinyebbre az árnyék vettetik,

Úgy magasztalást is inkább nem kívánnak,

Mennél szebb érdemek a’ Nagy Férfiaknak,

Elég gyönyörködés bár mi nagy dolgokból,

Hogy a’ népre haszon árad munkájokból.

 

Szentséges Társaság! boldog kert, víg árnyék,

Egri, vagy Kövesdi, vagy Pozsoni környék!

Hol az a’ Nagy Lélek forrón ösztönözött

Más ilyly szép Lelkeket a’ virágok között:

Ah! járna még most is ott környül véttetve,

’S hallgatná már Pap is jobbakra gerjedve!

Kánonok, Apátúr talám ritkább vólna,

A’ gonosz maszlagtól a’ ki úgy bódúlna:

Hogy, ha ki gyulladna Haza szeretéstől,

Bár Pap, vagy Szerzetes, égne ilyly érzéstől,

’S főbb törvényt követvén, köz jónak szolgálni,

Igyekeznék ő is olylyast irdogálni,

Mire Haza népnek szebben meg virradna,

’S a’ rejtett valóság tisztábban támadna,

Jobb íz nevekednék zsibbadt érzésébenn,

Józanabb ítélet vélekedésébenn:

Ezt a’ szegény jámbort, szorgalmas méhetskét,

Társaság szerető ártatlan lelketskét,

Az a’ dongó darázs rútúl háborgatná,

Szomorú napjait inséggel zavarná:

Tenné mind ezeket Istennek lelkével,

Mert gondolna annak az üdvözségével,

Ki nagy vétkes! mert lett természetnek híve,

Tsak világi gonddal meg telt lepke szíve,

Az ekétől hátra mert a’ gonosz nézni,

’S világ’ tetszésére munkáját nézni,

Minek ír újságot? alagyát? éneket?

Minek gyűjt tőbb ilylyen káros eszközöket?

Még szent ruháját is mi ritkán viseli,

Tsoda! hogy már helyét pokolbann nem leli,

Rajta menne tehát, mindent fel keverne,

Vagy térjen, vagy veszszen, addig nem heverne,

A’ titkokkal viszsza élne romlására,

Szent széket indítna kárhoztatására,

Hirdetné tzégéres botránkoztatónak,

Szentek között helyet a’ tűzre valónak

Nem engedne, hanem tova el űzetné,

Ott is áskálódva kétségbe ejtetné.

 

O áldott természet! útadat vesztetted,

Mikor ezt a’ Dühödt tsodát teremtetted,

A’ roszúl kelt agyag farkas akart lenni,

Maró indúlatot melylybenn kezdtél tenni,

Ihol öltözteted emberi formábann,

Jaj! mi romlást téend ez a’ szebb munkábann:

Kivált hogy reája a’ vak történet is

Roszúl vesztegette a’ szent kenetet is:

Kullog ember’ és a’ szentség’ színe alatt,

Jaj! már minden jámbor néki készűlt falat.

De te, Boldog Lélek! ki már a’ nagy égbenn,

Mint Angyal, öltözvén fényes ditsőségbenn,

Védelmező Szentje vagy dűlő Hazánknak,

Hogy most is mondhassuk Kegyelmes Atyánknak,

Engem’ is védelmezz, ’s valakik fáradunk,

És a’ Haza nyelvnek szebb fényt, ’s jobb ízt adunk,

Mosolyogj kedvesen igyekezetemre,

Mosolyogj Annak is, a’ Ki kérésemre

Néked készűlt Könyvét már színre adatja,

Hogy Hamvaidbann is tisztel, itt mutatja,

 

Újúl Magyároknál szép emlékezeted,

Kikkel míg mulattál, vólt nagy tekínteted:

Tőled fügött nyilván Országunknak fénye,

Köz jó’ meg szerzése, ’s mindennek reménye.

 

Hiszem, őrűlsz ennek, ’s talám ott is lebeg

Szent Árnyékod, a’ hol Magyar Téged’ rebeg,

Rebegi Nevedet, rebegi tettidet,

Mikor sírja félbe szakadt kezdetidet.

Maradj dítséretnek tárgya mind ezekért,

Légy ösztön annak is, a’ ki ilylyenekért

El sohajtja magát, ’s Vére méltósága

Mire inti, arra gerjed buzgósága:

Szeretni Hazáját, ’s a’ Magyar Nagyságot

Emelni, szerezni népnek boldogságot.

 

A’ Szent Hamvakat

 

tisztelő

Révai Miklós

 

(Forrás: Költeményes Holmi egy Nagyságos Elmétől. A’ költeményes gyűjtemény’ öregbedésére a’ nagyságos szerzőnek különös engedelmével közre botsátotta Révai Miklós. Pozsonbann, Loewe Antal’ betűivel. 1787, o.n.)