PÁLYÁK ÉS PÁLMÁK.

(Forrás: Budapesti Szemle, 1867. I. füzet, 38-67. oldal)

Jelen iratom, alapja, iránya szerint, régiebbeknek folytatása szépirodalmunk érdekében. Hihetőleg elmaradtam volna vele, ha szerencsére nem látok vala olyat, minélfogva ingerét érzem a munkának, becsét a szólásnak; ez, örömmel hirdetem, némely kivánt dolgok teljesedése. Mert a fejlődés útait vizsgálom, az eredményeket veszem számba; igazságot akarván szolgáltatni a szellemeknek; föladat, melynél hálásabbra nem vállalkozhatik az itészét. Áldatlan volna különben más dolgával foglalkozni, még ha mindnyájunkat érdekel is, a mennyiben irodalom, mert birálat jár vele, s a birálat keserü kenyér. Nem rosz ugyan, ha az ember hiányokat mutat ki, derék, ha szépséget fedez föl; de jobb ennél, a mire most gondolok, az előmenet. Nem is annyira bírálónak illik és kell lenni, mint jóval inkább mübölcsésznek, megengedve, hogy van különbség a kettő között. Mert elnézve irodalmunknak érésem előtti korszakától, én már a hatodik költői nyomot élem, s ítélet-mondásaimban, magam bíráló figyelmén, széptani fegyelmén kivül, az olvasó világ élveit is ösmérve, Kisfaludy Sándortól Tolnai Lajosig ugyanannyi költői nemzedéket tudok megkülönböztetni, a fejlődésről számot adni.

Felhíván emlékező s ítélő erőmet, örőlök az örömnek, mellyel fogadta s élvezte költőit mindegyik ivadék. Jól esik tudni, hogy mindegyik nyomnak megvoltak rajongói; nem bánt, hogy nem maradtak el ócsárlói. Rendin látom épen azért, ha mindegyik korszak maga részére hajlandó lefoglalni az igazságot, a tökély becsét, a kizárólagos érdemet. Hiszen a szép lelkek is csalódnak, "Summi sunt, homines tamen," mondja Quintilian. Itt is elmondhatni, hogy midőn különbnek érzik magokat az emberek, annyiban különböznek, hogy más időben ugyanazt mívelik, azaz folytatják egymást és helye van a történetnek. Ezen viszonyosság teszi a történet viszontagságait mozgalommá, mely viszi a haladást. Az irodalom nem is fogható föl máskép, mint történetben, mely maga is fejlődés. Az időszerű változások jelentkeznek és a szem magból, melyet, mint Herder írja, madár vitt a pusztába, új teremtmény születik. Hogyan születik új teremtmény, nehéz volna előírni, okoskodással kitervezni; ellenben gyönyörűség látni az idő folyamán. A ki az angol irodalomban Pope után Byront, a francziában Chateaubriand után Hugo Victort megjövendőlt volna, nehezen kerülheti vala el a kinevetett jós szerencsétlen sorsát. Goethe után Heine, Vörösmarty után Petőfi hasonlóul váratlan tünemények, melyekkel időre van szükség kibékülni. Mégis e változások az élet, az előmcnet. Csak az Aurora korszakától számítva is a kezdetet: a jelen időig mi változásokon menend át költészetünk, ki mondhatta volna meg bátorsággal előre? Bacsányi, a múlt század végén indúlt irodalom egyik emlékezetes bajnoka, hosszúra terjedett életkoránál fogva megérte, de már nem érthette Vörösmartyt, hanem Kisfaludy Sándorban látta betetőzését annak, mit Gyöngyösi István épített és látta 1844-ben, mikor az ifjúság Petőfinek ujjongott már. Berzsenyi, Kölcsey magas elmék voltak, de egyik sem birta élvezni a romantika szépségeit, annál kevésbbé túlhajtásait.

De bát miképen vehessük ki a változások értelmét, s bírjuk meg az ízlés viszontagságait? Bevallhatnók-e, hogy vannak kevésbbé rugalmas szellemek, eléggé makacs elmék az ízlés fordulatai ellenében? Ezt bevallhatjuk. Szegődjünk-e valamelyik nemzet költői módjaihoz? Ezt is megtehetjük, de az eredetiség van vele koczkán. Elfogadjuk-e valamelyik feltünőség modorát? Ez is meg szokott esni és jó állhat elö általa, de szolgai utánzásra fajúl. Kizárjam-e egyik vagy másik nemzedéket, ily okon, az előmenetel haladványából a nélkül, hogy csonkítanám az irodalom történetét? Pusztán az idő rende szerint fogadván el a jelenségeket, nem kirakatot csinálok-e belölök, mint portékáiból a kalmár? Vagy elvégre a szép eszméjének nyilatkozásait valamely aesthetikai vagy épen ethikai confessióval kössük-e meg, hogy tanaink győzelme erőszak legyen a szellem szabadságán, s kiérdemeljük a doctrinaire tekintély dicsőségét?

Valóban sok láb nyomja addig a földet, mig útnak nevezik, és sok iránynak kell végig húzódni az irodalmon, míg felsőbb nemzeti műveltség leszen belőle. A szerbek népköltészete gyönyörű s magára vonta egykor Európa figyelmét, de igen könnyen maradhat egyoldalúságnak, ha mellette s általa nem nyer az úgynevezett műlöltészet. A régi római költészet nagynemű, és mintaszerű mégis elveszti igézete báját, mihelyt a háttérbe pillánván észreveszszük, hogy nem saját alapon fejlődött. Így van vele az olasz is, mely a rómait utánozta. Ellenkezőleg a franczia irodalom, mervén új elemeket fölvenni, vezérszerepet játszik minden ellenszenv daczára, melylyela kritikában találkozik. Az angol eléggé nemzeti volt mindig, mégis száz év elött, jó volt világ elé kerűlni a régi népköltészet ereklyéinek, melyek aztán nemcsak háttérbe tolák a nem rég fölfedezett Ossiani dalokat, hanem oly mélyen egyesűltek az irodalommal, hogy megifjiták az öreg Anglia költészetét. Ellenkezőleg a német népben, mint Scherr panaszszal említi, az ókori emlékezetes dolgok legfölebb régészeti s nyelvtudományi becsesel bírnak, s a történelmi háttért szinezik, mintha semmi közük se volna az élettel. "A rendőrségi állam" mondja ő, "igen is gyökeresen gondoskodott, hogy a népet elszakítsa nemzeti emlékeitől." A magyar irodalom idegzete, hogy e szóval éljünk, az angoléhoz hasonlít. Mert elnézve az előző századok népies költészeti jelenséseitől, [!] a legújabban világ elé került ereklyék ifjitó erővel hatnak A műköltészeten (elég rosz név!) napról napra jobban érzik befolyásuk. Ma-holnap lehetlen lesz idegenre áttenni költeményeinket, annyira saját növésűek.

Emlékezzünk csak vissza Kazinczy Ferenczre. Ő az irodalom emelését az idegen müvek fordításával eszközölte, nagyon helyesen. Neki újítani kellett és formálni az ízlést. Goethe, Herder, Sallust stb. írók müveinek fordítása hihetőleg sok lelki gyönyörrel árasztotta keblét, mint eziránt maga is elégszer nyilatkozott. Egy dolog iránt azonban nem tudom hogy nyilatkozott volna, ugymint Keresztes Bálint románczáról s ennek művészeti érdeméről nem beszélt. Hasonlóul nem tudom bírálta-e, és mennyire magát Kisfaludy Károly, Vörösmarty és Czuczor, midőn el-eltéregctve a derekasan kezdett és folytatott, ugy nevezhető klasszikai modortól hajlottak egy más irány felé: szólani a nép nyelvén. A régibb ilynemű lendületek naivok voltak-e vagy elvilegesek, majd elmondom utóbb, de az megint bizonyos, hogy Kazinczynak egy nagy tábor ellensége volt a költők között, hol római, hol franczia vagy olasz sőt magyar alapon is, mely utolsót az ő és elvtársai rovására vítatták, specifice magyarnak szerették vallani. Hogy rajta és társain az ujdonság és szokatlanság vonása szinte idegenszerűleg feltünt, az ellenfél aggodalmaiból kivehető. Félteni a magunkét és tőlök félteni, napi renden volt, de mi volt legyen az a magunké, senki nem fejtette, nem is fejthette meg. A nyelvtan ugyan feszegetett valamit, de mindez leginkább a neologismus érdekében, jobbára kivül esett az aesthetikai körön, vagy legfölebb a régi mód folytatása volt, foganatba venni a Bessenyei György által kikiállott [!] elvet, melyről irodalmunkban nem emlékezem hogy nála korábban tett volna említést valaki: szépen irni. Tehát szépen irni! Ez igen általános és pompás vezérelv, de a valósítása! Tisztelettel akarunk szót tenni a mi nagy törekvésű irodalmi elődeinkről. Velök és általok tanok és eszmék jöttek forgalomba, de a melyek végén, tulajdonkép az asztal fejénél, mint a bretagnei monda kerek asztalánál Arthur királyt, ott lehete látni az öreg urakat, vagyis az ó és új világ nagy költőit, Homér vagy Goethe név alatt, mint érdemes házi urakat, kik nekünk mindennel, a mi jó, szolgáltak az ízlés tudományából. Ugy-e, hogy Baróti Szabó, Virág és Berzsenyi a római költészet nyomdokait követték; és megtörtént, a minek meg kelle történni. Baróti a latinszerűségben nem ment tovább a nyelvtani becs méltatásánál. Virágnak sükerült már visszatükrözni a rómaiság értelmét. Berzsenyinek végre minden sükerűlt: értelem, érzelem és nagyszerűség; de czélt is ért benne a példányok tisztelete, azaz bevégződött vele a római művészet hatása. Ő a római-magyar költészet thulei királya. Hasonlókép jártunk a fejlődés egyéb rugóival. Goethe nyoma ha megvolt is irodalmunkban, de csak félig, az ő realismusa nélkül, volt meg, s el is fogyott Bajzával, Uhlandé Garayval, hogy a franczia és olasz modorokat gróf Teleki József ugocsai főispánnal és Kifaludy [!] Sándor után ne is említsem.

A költészet határtalan országában nem vakútakra, melyek előlünk mihamar elfogynak, van szükség, hanem nyilt országútak a kivánatosak, melyek folyása együtt megy az idővel, s magunk hatalmába esik folytatásuk. Idegenből vett irány a végesség zsákutczájába szorít, hol nincs előmenet, legjobb esetben is másodrendű a süker. A keleti árjongás mint az arab regékben, vagy classicus szorongás, mint a francziáknál, reánk nézve egyiránt a végesség pályatere; egyiket sem tudnók folytatni. Az az ő dolguk, a mienk más. Nekünk olyan való, a mi nem övék. Ha nem csalódom, emez egyszerű igazság számbavétele az előmenet alapja. Rá helyezkedett-e már irodalmunk ez alapra, volt-e látatja különféle törekvéseinek, vagy más-más útakra térvén, nem azt kereste-e, a mi hiányzik még belőle: ezek az ide szóló kérdések. Irodalomtörténetünk ad reájok feleletet, mely nem lehet más mint igenlő. A csudálatos csak az, hogy épen azon időpontban, mikor már irodalmi tetőzésről, vagy classicismusról is szólottak itészeink, nyilatkozott ki a titok, hogy még hiányzik valami, a minek be kell töltetni. E hiány érzése már az én koromra esik, itt már kortárs vagyok. épen azért ha itéletmondásaimban némi része lesz a közvetlenség hatásának: hadd legyen! Nem félek a jöhető vádtól, hogy saját élményimet irván, illetékes pragmatismus helyett csak a látott, hallott dolgokat irom, mint a krónikás. Igen! a szellem krónikása vagyok.

Nagyon világosan birom a korok adatait. E század felhajnalotdával [!] még sokáig virágzott az irodalmi ecclecticismus, melyben Csokonai vitt véghez bámulatra méltó költői tetteket: ecclecticus volt. Ő egyenlő jó kedvvel olvasta Anakreont és Metastasiot, az érzelgős és frivol németeket, a népdalokat és cantatékat; és nagyon el lőn ismérve, sokoldalúsága, mert minden színezeten tudott elönteni költői sajátságot, a formai tisztasággal együtt. Mondani sem kell talán, hogy a fordítások divata nagyban elősegité e törekvéseket. Kisfaludy Sándor volt az elsö igazi költő, ki ezen ecclecticismust nemcsak gyanússá tette, hanem meg is döntötte, s úgy tartom, ezen az úton gyakorolt soha nem tapasztalt befolyást a költői lelkekre, s nemzetére. A másik oldalon Kazinczy még mindig fentartá példáival a műveltségi szépirodalom tekintélyét, a classicismus leplével példányszerűségét, a melyet senki sem tagadott, de Himfy szerelmei és a regék dalnoka, részint állhatatos hűségével a fölvett tárgyhoz, részint túllángoló hazafiassággal nemzetéhez, élő tiltakozás lett a költészet történetében minden szétfolyó irányok és módok ellen, kedvet és példát adott valamely állandó irányra, következetességre. Az idegen modorokból ő lépett ki első legközelebb a nemzethez. Hatása nem folytatásban állott, hanem ellentétben; sükerült is neki annyi, hogy tágitá a classicismus merevségét, világos és minden fölfogáshoz útat lelő, olykor pongyola előadásával a közérthetőség nyelvét tanította utódainak, habár nem taníthatta is meg mindenkinek. Őt csak egy hajszálnyi vonal választotta el a népiségtől, de nemzeti voltán senkisem kétkedett. Eltérni a klassikai modortól, meg volt téve az első lépés, mindazáltal hajlani a népihez, mint előtte Horváth Ádám korában Vitkovics és Fáy, legfölebb oly neme volt a bátorságnak, mely eléggé gyermeteg nem röstelleni a másodrendű foglalkozást. A költő, ki már egyebet és nagyobbat is adott, pihenő órájában, hogy a rosz lélek munka nélkül ne talál. ja – ne nos diabolus otiosos reperiat – könnyebb végit fogta benne a dolognak, tette, mikor jobbat nem tehetett. Adatnak jó volt, hogy olyan is van, de becsnek, hogy valamit érne, szóba sem jöhetett. Munkásság, minő a philosophé, mikor tárczai czikket olvas. A magyar bohózatok irói megörökítették ez otiumi tüneményt; Munkácsi "Garabonczás diákja" és Gaal "Peleskei nótáriusa" így lett versélövé csupa dévajságból.

E nézetek és gyakorlat mellett bizonyos, hogy a népköltészet fogalma nem volt még fölvéve az elméletbe. Szerepe, számot tenni mint statisztának a színpadon, másod, harmadrendű lehetett a játékszíni hirdetések módjára: "parasztok, poroszlók, nép." Azonban jól esik Tudor Máriából Hugo Viktornak egy csattanós mondatát idéznem, hol a nép politikai kicsinylésére ily apostrophe a válasz: "Nép! egy óra múlva – nemzet!" – A nép aesthetikai kicsinylésének is meg kelle szünni és a nyelvén szólásnak pártot szerezni, mihelyt valami életrevaló került ki eszmevilágából Az úgynevezett klassikai nemzeti költök rokonszenvvel járúltak hozzá; mindamellett a népköltési gyűjtemény megindulásakor jó nevű irodalmi férfiak sem voltak még tisztában az iránt, mi nagy czél volna elérhető oly köznapi dolgok összehordásával, melyekről tudjuk, hogy mindenki tndja. Csak odáig is lassanként lehete érlelődni a véleményeknek, hogy a nép is lehet művész. Nagy eredményűl vala tehát tekinthető a népköltészeti ereklyék méltatása, mi némely szépirodalmi lapokban tulságig fokozódott, mikor egy tizednél tovább nem is volt nagyobb tisztelet, becsület a költőre nézve mint ha népiesnek mondották. Más oldalról az is megtörtént, hogy fenmaradt a népi és műköltészet különbsége, mint a hazai és tropicus növényeké, s minden valószínüség oda látszott kiütni, hogy lényegesen válnak el egymástól. E nézet a legújabb időkig talál szószólóra irodalmunkban; legalább ez alapon látta időszerűnek Gyulai czáfolatot irni "két ó székely balada" [!] czim alatti vizsgálódásaiban Kazinczy Gábor és Toldy Ferencz előbeszédének (Gaal György meséi harmadik kötetéhez) egy állítására, mely végeredménynyel oda megy ki, hogy a műköltészct poezis, a népköltészet nem poezis; legfölebb csak a poézis anyaga (Szépirodalmi Figyelő. II. évfolyam II. Fele, 195. l.) Itt a népköltészetnek pusztán kegyelmi rész esik jutalékul és annyi jog, hogy legyen másért, mint anyag, mely feldolgozható; de a különhöztetés kivűl áll a költészet fogalmán; történelmi alapja azonban nem hiányzik, haugyan van oly neme a költészetnek, a mely szabadon fakad mint a forrás, és olyan, a melynek keresni kell az erét mint a kútnak. De ha költészet, utoljára is csinálmány, akár népi, akár műi a neve; ide mutat a görög nép észjárása, mert poézis (Ποιέω, csinál, tesz) készitményt, csinálmányt jelent.

A mű és népköltészet különbsége, legszélesb alapon, oly történelmi adat, mint például két – franczia és német – nép költészete, vagy közelebbről vizsgálva, mint két társadalmi osztály aesthetikai nyilatkozása. Módositólag foly be rájok, elsőre a tanultság és kölcsönzés, másikra a gyermeteg és közvetlen eszmélkedés; s meg van mindkettőnek állandó bélyege. Az eredet, hogy tudják, ki alkotá a műköltészeti darabokat, és nem tudják, hol vette magát a népdal, mindössze is külső körűlmény, a mi ugy van, de ha nem ugy van is, egyre megy: név és névtelenség az egész. Különben ha mind a kettő bölcs: az egyik Salamon, a másik Markalf; ha testvérek: az egyik György, a másik Miklós, mint a regés Toldiak : udvari egyik és falusi a másik. és csakugyan ebben sarkallik amaz éles különböztetés, mit elég nyomosan lehet kimutatni az irodalmak történetéből; csak az az egy rosz, hogy az itészek, kik tudománynyal szoktak fenekedni a szép ellen, a népköltészetet olybá veszik, mint a mi mellett gondolkozni sem kell. Szorosan ragaszkodva ily előlegesen fogamzott nézetekhez, meg van meresztve a kettő közötti ellentét, a mikor aztán van miről vitatkozni. Látszik, hogy itészeink sem viseltettek másképen a népköltészet iránt, mint a költői nevezetességek: félig-meddig méltaták, azontul abba hagyták. El nem mulaszthatom mind a mellett szót tenni Kayinczy [!] Gábor és Toldy urak mellett. Ők a népköltészetet jobban pártolák mint értelmezték. Harmincz éve annak, hogy én a népköltészeti ereklyék gyűjtésére tüzetes velök bánásra magamat elhatározván, Kazinczy Gábornak nyilatkoztam legelőször ebbeli szándékomról. Ma is jól esik visszaemlékeznem az ö lelkesedésére, melylyel ifjú ember az ifjú ember gondolatát fogadta. Még forradalom után is, mikor pedig életkedve már sokat hanyatlott, sohasem találkozhattam ugy vele, hogy ne lett volna valamie nekem (népköltési gyűjtőnek): hol egyes följegyzések, hol egész gyüjtemények, melyeket drága pénzen is megvett, ha módját ejthette. Toldynak hasonlóul igen sokat, sőt többet köszönhet a népirodalom még a Kisfaludy-Társaság kebeléből, hol senki se volt nagyobb érdekkel a népköltési gyüjtések iránt; hanem őket a népköltészet ürügye alatti sok kapkodás, visszaélés a mult tizedből döbbentette meg, a mikor szükségesnek látták választani a kettő közűl és választottak. De Kazinczy Gábort nem nehéz megérteni az időből és Toldyt a magyar irodalom történetéből, melyre már eddig annyi munkásságot szentelt mint senki más s találkozott is érette a nemzet osztatlan becsülésével. Az irodalomtörténet neki Kazinczy és Berzsenyi, Vörösmarty és Czuczor példáik nyomán, a forradalom előtt aranykort mutat; ő classicismust, még pedig nemzeti classicismust tanit, mely mellett a a [!] népköltészetnek hátrálni kell. Ideje azonban kimondani, hogy nemzeti classicismust a népköltészet feldolgozása, elsajátítása nélkül gondolni sem lehet. Ha van példa ellenkezőre, talán a római és franczia irodalomban ezt senki nem irigyli, miért nem: az egyetemes irodalomtörténet kellő világosságba helyezi. Kár volt épen azért Toldynak tudomásul nem venni Gyulai nagyon becses elmélkedéseit s fel nem használni "a Magyar nemzeti irodalom történetében" (Pest, 1864–5.). Mert nemcsak azt mondhatni, mit Gyulai váltig bebizonyított, hogy a népköltészet teljesen egyenjogú a műköltészet mellett, hanem idők válságai szerint fölötte is áll annak, midőn t. i. politikai, vallásos és társadalmi viszonyok megingatják a mivelődés földjét lábaink alatt; a mint gyakran történik, mostohán folynak be az izlés dolgaira s megtöréssel fenyegetik a szellemi élet rugékonyságát. Ily mostoha csillagzatoknak tulajdonitható a mult évtized mohósága és kapkodása is elég jól, elég roszúl, mi Toldyt és Kazinczyt megdöbbentette. Így a népköltészetben a nemzeti autochthon szellem öntörvényadó nyilatkozását s tőrül fakadt eredetiségét ösmérjük fel; és ez a népköltészetnek mai és kellő értelméhez méltó felfogása; nagy szerencse, hogy nálunk előbb találta méltatását, mint alkalma lett volna veszélyeztetnie. A mostani és előző korbeli szépirodalmi meggyőződés között már abban találjuk fel a választó különbséget, hogy a népköltészet rangja el van ismérve, fogalma életrevalónak bizonyodva, mit az újabbkori költészet ha ismert is gyakorlatilag, de az itészét nem tanított elvileg, mert hogy kisebb nagyobb erélylyel mindig meg volt az életben, ha nem is kitünően az irodalomban, kétségen kivűli.

A nép- és műköltészet közötti, némi részben élessé vált különbséget a történeti változások szülték. Hogy eredetileg minden költészet népi, azért állitható, mert az ellenkezőt gondolni sem lehet Később udvar, egyház, rangi és rendi osztályok, az ezekkel járó élés, visszaélés fordítottak a költészet valamint az összes mivelödés haladásán. A tanultság, pallérozottság, divatosság a mint a kölcsönös érintkezések útján innen vagy onnan érkezett, vete színt a költői állapotokra. A magyar költészetnek sohasem volt szerencséje ama rendkivüli pártfogásban részesülni, mely másutt a szép-elméket ha építette, rontotta is: udvari vagy egyházi lég soha nem folyt be rá elhatározólag. Első nem, mert udvarunk sem volt, kivéve Mátyás korát, de ott a latin Cesinge olaszországi műveltsége oly igen középkori volt, hogy alig jut belőle nemzetének. Erdélyben ugyan később lehete szó udvarról, csak hogy a politika prózáján és cselszövésein kivűl jó ha a vallási orthodoxiának volt még annyi-mennyi kelete; a képzelődés játékainak semmi. Ausztria politikai ideológiában, Erdély politikai realizmusban szenvedvén: ugyan miféle udvari befolyással lehettek volna szép-elméinkre? Még az 1772. táji felbuzdulás is a testőrök részéről az udvarhoz közel, de korántsem ennek ízlésében vagy érdekében történt. A nemzetnek eme fegyveres dalnokai oda kinn, a haza tőszomszédságában, gyúpontot nyertek a műveltségnek s fölfogták az európai szellem fuvalmát az eszmék ihletétől a műhelyek fuvójáig. Politikusok és humanisták voltak inkább mint költők, s ha verseltek; általános műveltségi érdekben cselekedték. Barcsai már egész néptribun; írja is magasra emelt hangon:


"Oldják már királyok szegények béklóját,
Nyomják s porban teszik azoknak rontóját,
Szeretet, szelidség, tudomány zászlóját
Felüti s mutatja nép szabadítóját."


Ez oly kevéssé műköltészet mint népi, de legkevésbbé udvari. Tofaeus prédikácziói a költészetben, tulajdonkép didaxis, minő elég van a népnél; itt épen politikai eszméltetés. Nem is felejti el szerző a szövegbeli "népszabaditó" kifejezés alá oda csillagozni: "Mária-Terézia alatt kezdetett a paraszt polgárnak védelme; s már nagylelkű fia II. József alatt felszabadittattak az örökös jobbágyság alól." Ily gondolkodás nem esik messze a néptől, de már a tanultság nyelve, melynek semmi köze a népi művészettel. – Hogy papi befolyás alatt szenvedett volna költészetünk, nincs reá adat. Az egyház, a mennyiben latin szertartással él, ragaszkodik hagyományaihoz, de azontúl szabadon viselkedik a szépművészet iránt; a protestans egyház pedig a történeti dalokat már épen kultusába vette föl, s tudunk néhány nemzeti dallamról, melyek szerint hangoztatá istentiszteleti énekeit, mert ilyenek: "Árpád vala fő az kapitányságban; Nektek emlékezném, ha meghallgatnátok jó Hunyadi Jánosról; Oly búval bánattal az Aeneas király; Jóllehet nagy sokat szóltunk Sándorról," a mint a kezdő sorok legalább történelmi hitelességül, felmaradtak. Ezek dallamára énekelt, jó részben a XVI. századi reformált egyház s énekel még ma egy két éneket. Hihetőleg e világias befolyás alatt merészelt egy azon korbeli szent költő, Móricz Lőrincz, a maga templomi énekébe, mely istent mint erős gyámolt, kinek akaratja ellen meg nem bántatunk, dicsőiti, efféle sort beiktatni: "Mert mi te szántásid, kapálásid vagyunk."

Egyébiránt, Toldy szerint is, a magyar népköltészet a XVII. századig folyvást túlnyomólag uralkodott. Azontúl a könyves műveltség, tanultság vett erőt a szépirodalmon, a népi mellőztetett, Zrinyi óta végre háttérbe szorúlt. époszt irván, miben volt régi, miben új, mit kölcsönzött Tassoból, Virgilből vagy a Roland meséből Zrinyi, nem tartozik reánk elmondani, de hogy Erdősi és mások után, kik a római versmértéket ösmérték és irták, a négyes rímre nehéz magyar nyelvben miért becsülte felebb a róla úgynevezett Zrinyi-versalakot, mint a hexametert, talán jelenihetne valamit. és ha épószában emelte őt az új irodalmak nagysága, miért hagyta volna el idylljében, hol Tityrua szerelmét visszaútasítja Viola, miért hagyta volna el a hazai hűség? Csakugyan Zrinyi nagyon isméretes hangokat vált, midőn Violát így beszélteti:


"Fuss tőlem, verseid mert nekem éles tör:
Dér virágnak,
Kű buzának,
Horog halnak,
Lép madárnak,
Háló vadnak,
Métely juhnak,
Nyil szüvemnek,
Bús kedvemnek
Mirígy életemnek."


Az épen nem csuda, ha Ilosvai Péter, mint tárgya és miveltsége hozta magával, "Toldi Miklós históriájában" közmondási! alakokat is felhasznált, mert ilyen: "Az éren és nádon csak bujdosik vala." Az ez, mi az ismeretes "Illa, berek, nádak, erek", noha némely kiadások az éren helyett hol réten hol erdőn szót használnak, itéletem szerint hibásan, mi az eredeti példány nem létében nagyon természetes a sok különböző leirás miatt. Ilyen közmondási alak hátrább: György "fejét az öcscsének erősen megmosá"; és mikor az ifjak csufot űznek az őszbe vegyült Toldy Miklósbul, hogy "a lisztes zsákot fejéhez verték"; de leginkább az a szép magánbeszéd, melyben "hivatlan vendégével" vén szakálával társalkodik az ősz bajnok. – Beniczky Péter már épen a közmondásokat dolgozza versekké a "Magyar Rythmusokban," minek megint van valami összefüggése, azaz hogy a mi közmondásaink népköltészeti elemek és hajlamok, melyek ugyananynyi ébrényei a magyar verselésnek, s többet rejtenek magokban mint csupán erkölcsi vagy életbölcseségi szabályokat, intelmeket. Olyan lesz minden bizonynyal a formai érdem annyi sajátsággal, hogy a külföldi mívelt irodalmakban párját sem találhatni. – De mit mondjunk, ha a mai embernyomig folytatva példáinkat, örömmel fogjuk látni, hogy nekünk igen sok nagyúri költőnk volt, kik sohase szakadtak ugy el a szülőföldtül és magyar néptől, hogy idegenek lettek volna, izlés vagy tanultság ürügye alatt, a népi gondolkudás- és szójárástól? Folytatásunkban meglepnők Gvadányit, a "lovas generalist", vagy inkább ő lepne meg bennünket "Peleskei Notáriusával", mint meglepettünk már előtte az "öreg" Orczy által, ki "a szegény paraszt néphez beszédet" versel, és "kenyeres pajtásának, pipás, kártyás társának" nevezi Bcleznay Miklóst, báró a grófot; mint meglepettünk a legutóbbi nagyuri nagy iró Széchenyi által, midőn a "Hitelt, Világot" kiadta, mert szinte az elbűvöltségig volt belé édesedve a magyar népi nyelv szellemébe anynyira, hogy ellenségei szerint ama korszakos munkákat ő tervezhette ugyan a fejében, de papirra a Döbrentei Gábor, a m. t. társaság titoknoka vetette. Ennyire hitték, hogy felejté már nyelvünket a felsőbb rend; és Döbrentei Gábor sohasem volt úgy megdicsérve. A mult század végével indúlt irodalmi reform az által nevezetes, hogy kellő előzmények, lépcsőzetes haladás nélkül, mint Széchenyi mondaná, a második lépésen volt kezdve. Pártok vagy, irodalomról levén szó, iskolák állottak elő, mint az irodalomtörténetből jól tudjuk, Kazinczy felekezete volt a nyertes. A mester és utódai, a tanitványok, mindnyájan nagy emlékezetű férfiak: mégis be fog következni az idő, hogy a kortársak itélete szerint legjobbnak tartott müveik mármár feledésbe, de ha nem: bizonyosan zárjel közé fognak jutni, mint kitérések vagy épen mesterséges fordúlatok a költészeti haladás útján. E változást ismérhetni fel egy újabbkori jelenetből, mely a félrehagyott Kisfaludy Sándornak akart illető igazat adni még életében. Valósággal egy későbbi nemzedék a majdnem feledésbe jutott regeköltőt hetvenedik születésnapján nyilvános dalünnepélylyel tisztelte meg a főváros nagyszámu közönsége előtt 1842-ben. Az egyszerű, nemzeti zamatú költészet fáradt lantosa volt benue irodalomtörténeti helyére kiemelve. Első kegyeleti ünnepély, melyről tudunk; első jelenség, mely a hasonlóul megfáradt classicismus után hirdette az új irányt, a viszszaújulás lehetőségét. Azonban Kisfaludy Sándorhoz irodalmilag visszatérni már idejét multa; máskülönben megemlékezni róla nagyon is jókor esett, kivált ha eszünkbe veszszük, hogy azon idő tájatt a lyrai költészet, a német érzelgéstől való féltében, igen elhidegült; az itészet pedig lényegtelen szabályossággá, aesthetikai illemtanná lett kisimítva az ovakodások által. és bár e kort nevezi klasszikainak Toldy, s benne diadalmát leli nyelvnek és alkotásnak: lehet állítani, hogy a classicismus legkiválóbb szépségét az egész iskola nem bírta előállítani. Ilyennek tartjuk az egyszerűséget, mely csaknem kiveszett költészetünkböl. Kazinczynál fölismérem a tanulmányt és műgondot, Berzsenyinél az elsajátítást és zengzetességet, Kisfaludy Károlyban a leleményt és változatosságot, Vörösmartyban a keleti ragyogású képzelődést, de nem szintén a melegséget: egyikben sem az egyszerűséget, mely, mint Aranynál az ég, mélyen magaslik, ámbár soha és sehol nem volt inkább ajánlva Homér és Goethe, az egyszerűség nagy költői, mint ez időben nálunk. Kölcsey, a kor aesthetikusa, mindkettőt ajánlotta, egyiket sem ismételhette; azonban legkevésbbé volt hideg; egyszerű ő sem. Jóravaló intéseit, ivadéknak kellett előállani, mely követhesse.

Az egyszerűt nekünk az aesthetikai leczkék jó régen ajánlgatták, de a népköltészet körűli tanulmányok és tüzetes gyakorlat honosították be a költészetbe. Mert mindennek könnyebb a példája mint az elmélete; példának, a szépben, legjobb a hazai. Nem érteni lehetlen; mennél jobban értem, annál inkább szeretem. Képzelődés nem toldozza, magyarázat nem terheli; oly világos, hogy nincs ellenkezője az értelemben, mintha más nem is volna a világon. Rá nézve nincs művelt vagy kevésbbé művelt osztály között semmi különbség. Ez mint amaz kielégítve érzi benne szive szükségét, megnyervén a kedélyének való feleletet; az tudja, miért; emez nem tudja s annál jobb; "ubi deficit sapientia, sufficit amor," mondja Campanella; és meg van fejtve a költői hatás titka, melyet a népköltészet sohasem kendőz, vagy mesterkél; ellenben a műköltészet jobbára igen is számítva munkál s bemegy vele a hajhászatba, sokszerűbe, a mit aztán annyira kitüntet, hogy el sem tud takarni, de nem is akar, mint a kirakatot.

A mathematikus minden nagy mennyiséget az egységre, a metaphysikus minden föllengést a közvetlen létre, a természetbuvár minden jelenséget egy alaptörvényre, az erőére, viszen vissza. Az aesthetikusnak is meg van a maga elvtétele, mely szerint mondhatja: kezdetben volt az egyszerű, vagy kezdetben volt a népköltészet. Alakok a rege, monda, jelviség, melyekben mint burokban képzetek istenről, természetről, az ember szelleméről. A mi kezdetben volt, az megvan, annak meg kell lennie ma is; egyéb nem lehet. A népköltészetről és eredetiségről külön szólani annyi volna, mint a fogalmat semmivé tenni. A ki itt kölcsönt venne, abból jutna tönkre. Minden irodalomtörténeti olvasó-könyv elisméri a népköltészet ily fontosságát a világ népeinél. Valósággal a magyar költészet is, mióta a népköltészethez visszafordúlt, elemeit s módjait mindinkább elsajátította: eredetiségben, a legérdemlegesb kritika szerint is, felülmulja az előző korok és írók minden eredetiségét. Petőfi eredetibb mint Vörösmarty, Arany mint Berzsenyi. Ezt ezelőtt húsz évvel is ki lehete mondani, de ma sem multa idejét. Hadd versengett legyen akkortájban a műköltö Hiador elsőségéről, a népköltészet vallói, különösen Petőfi, ellenére, hadd versengett legyen Zerffy Gusztáv! Buzgólkodása hevét leköthette az idő. Vörösmarty "Eger" költeményéből egy sor végzetesen illik as ő költőjére: "Hiadornak nincs neve többé." – Jőjön minden nemzet, a beduin és szerb, a spanyol és angol, a maga tulajdon szépségében, köntösében, mint Goethe vendégei. "Jeder komme wie er ist, Das ist wohl das Beste!" A mi pedig classicismusunkat illeti, ugyancsak Goethével itélhetünk róla: "Wir haben's, fürcht' ich nun, Zu genau genommen."

A XVIII. századot egyezőleg a bölcsészet századának ismeri az irodalomtörténet. Forradalmi jellem, visszaható bélyeg, a classicismussal szemben regényes fordulat, társadalmi irány, népi hangulat: mindegy, akármennyi; elfér a bölcsészeti nagyon tág czím alatt. A bölcsészeti irány egyetemes, mint Baco mondaná, teljesen átver minden állapotokon, meghat kicsit, nagyot, társadalmat és politikát, életet és irodalmat. Ezen egyetemesség az irodalomban nem maradt puszta szó, és Goethe auspiciuma alatt szülte a világirodalom fogalmát, melyet ha föl kelle találni, abba is kelle hagyni mihamar. A világirodalom egységet alkuszik, mint politikában a cosmopolitismus, s megöli a nemzetiségek irodalmát, történelmi voltát, és ájtattal helyezkedik az egyetemes emberiségi szempontra, szinvonalra. E nézponton aztán megjelenik a szép is vagy a művészet általánosan és előáll a "legfőbb szép" elmélete. "A nemzeti irodalom történetében" Toldy a legújabb kor jellemzésénél nem hagy bennünket tanúság nélkül. Kazinczyról irja: eszményiség volt széptanának elve: az eszményiség eredményezte nála a legfőbb szépet, mely, mint ilyen, megszünt nemzeti és egyéni lenni. E bélyeget nyomta ő iskolája költészetére" (197. lapon); és utóbb (199. l.): görög szellem egészen; a reál és ideálnak harmoniai egyesülete; classicai miveltsége folytán görög képzet- és kifejezés móddal; kivéve pályája első időszakában, midőn ifjúsága s az új népek költészetének befolyása alatt még egész modern, s egyszerűségével a népdallal rokon. Így azon kevés darab közt, miket (melyeket) ez időben költött, és csak részben tartott fenn, találtattak már örök példányai a dalformának ("Fogy az élet", "égtem érted," "Keresztes Bálint Tornai Margithoz a szentföldről.["])

Megvallom ez utóbbi szöveget a dalokról egyedűl azért idéztem hogy annál inkább igazságot engedjek Toldy itéletének Kazinczyról; és hozzá adjam még a magyar közönség bizonyos véleményi szinezetét, a mennyiben Kazinczy görögségét vagy legalább cosmopoliticus izlését ösmérve, az a meggyőződés is volt keletben felőle, hogy az idézett "Fogy az élet" dalt nem is ő szerzette, hanem Csokonai; nekem vitába került bizonyitani az ellenkezőt. Hanem lényeges az, hogy Kazinczy csakugyan nem ott végezte, a hol kezdte; azaz modern úton indúlt és a népdallal rokon izléssel; később azonban áttért az egyetemesre, mely mint idealismus "megszünt nemzeti és egyéni lenni." Kiket ragadott magával, kiket nem; kik voltak mellette és ellene, ezuttal másodrangú kérdés. Fontosabb az, hogy egyetemes idealismusának csakugyan voltak még pedig tekintélyes ellenzői, és nem az átellenes táborban, hanem követői között, nemcsak Kisfaludy Sándor, hanem Kisfaludy Károly is a nélkül, hogy róla irás volna. és középsőül véve föl Vörösmartyt, sokkal jobban elütött ez, utód létére Kazinczytól, mint Petőfi, ki meg Vörösmartynak volt utóda, ettől. Azaz Kazinczy idealismusától, mely "megszünt lenni nemzeti és egyéni", kezde távolabb maradozni a következő költői nemzedék, szorítkozván az egyetemes emberinél szűkebb fogalomhoz, vagyis a nemzeti költészet fogalmához, a minthogy ezt a kort, megnyitva Kisfaludy Károlylyal, Toldy maga is a nemzeti műköltészet, nemzeti classicismis időszakának nevezi. Hiba volt-e e mozdulat és távolodás az egyetemes idealismustól, hiba lesz-e később egy újabb lépés: el fog dőlni az irodalomban is. Annyi áll, hogy a közvélemény már el van iránta igazodva, némely egyesekkel együtt; s ha épen a tüzetes irodalomtörténet ovakodik további vizsgálat alá és közelebbi tudomásul venni: oly adat, melyre magyarázat szükséges.

Az a második lépés is megtörténvén Toldy ezt "izlésbeli viszszaesésnek" nevezi, mondván: "az időszak vége felé csak azon vette magát észre az irodalom figyelmes észlelője, hogy nemcsak az antik (Kazinczy, Berzsenyi), hanem a nemzeti classicismus is (Vörösmarty, Czuczor) megszünt nemesítő hatását gyakorolni az irodalomra, s a teljesen modern Kisfaludyak utódai végül is a ["]népiest emelték a művészet fölibe" (360. l.) – Sajnos, hogy itt a népies és művészi egymásnak ellentéte vagy épen tagadása. Ez az, mit Gyulai,Két ó-székely ballada" czim alatt sükeresen megvivott, a népköltészetben is találván szerencsére. müvészetet. Még sajnosabb, hogy a számba vehető előzmények után sincs a népköltészet jogosultsága elismérve, a világirodalom tanúbizonysága hitelesűl elfogadva. Jellemző pedig, hogy a panasz épen a classica philologia hanyatlásának előadása után pattan ki, azon való sajnálkozás közben, hogy az egykori nagy és elterjedt érdekeltség, mondhatni hév, melylyel egykor a classicismus iránt fogékony közönségnél csak a Baróti "Virgilje" s a Virág "Horácza" is találkozott, egyedül az irodalom régi műveltségű embereiben élt még. "Az Akadémia s a Kisfaludy-Társaság iparkodásai alig lassíthaták az ízlésbeli visszaesést, fel többé nem tartóztathatták."

Ez itéletmondás minden bizonynyal egy klassikai müveltség bántódásainak kisajgása. Hogy sok bánthatta, megismérjük; neki megvannak a maga jó alapjai. épen az a gondolkodás ez, melynek rokonára Szontagh bölcsészeti nézelmeiben találunk: viszszamenni a görögökhöz. A római és görög szépirodalom kultusza, utófájdalommal. A görög műveltség egyetemes rangúvá és becsüvé van szentesítve, melyet hűségesen nem követni modern irodalomnak visszaesés. Ily egyetemessé tétel bölcselem; aesthetikai becse azonban, a nemzeti irodalmakkal szemközt, nem a régi többé. Nincs oly határozott aesthetikai műveltség, legyen római vagy görög, franczia vagy angol, mely a nemzetiségek korlátait fölöslegessé tenné vagy feloldaná, mely, az örök életet élő szépség törvényei ellenére, hivatva és jogosítva lenne a sajátságokat elkoptatni, vagy végkép fölvegyíteni, az egyéniséget megsemmisíteni. A nemzetiségek azzal szolgálják az örök szépet, ha megőrzik és művelik a mi bennök saját, elidegeníthetlen és kölcsönözhetlen adomány, hiszen a költészet realitása épen és határozottan a nemzeti szellem. "Korunkban", írja Mundt, "méltóbb föladat a nemzeti mint a világirodalmi álláspont, még pedig nem egymás rovására, mint a XVIII. század irodalmában, hanem felszabadúlt történelmi tudattal, mely épen akkor, midőn a nemzeti elemre támaszkodik, s benne minden alkotásait felavatja, egyszersmind a nemzetek lánczolatába szükséges mozzanatul helyezi és igtatja be magát." – "A nemzetiség minden irodalom magva és legfőbb szépsége, és a műveltségnek túlnyomólag egyetemesitő szelleme csak az irodalom elrontása és elkorcsositása." – Mondjuk-e, hogy e meggyőződés, mely az irodalmak vezérletét, úgyszólván, átvette, az angol szellem irányának köszönhető ama sokféle áldozat és lemondás után, melylyel korább a görög, franczia stb. szellemnek és aesthetikának vittük meg, mint hóditónak, az évenkénti harácsadót? – Ezért kelle fölhagyni a goethei világirodalom fogalmával, a XVIII. század bölcsészeti egyetemességével az irodalomban, annálinkább, mert a nemzeti egyéniségek mind jobban kiváltak a középkor szintelenségéböl, s kezdék változtatni a renaissance műveltség egyenruháját, a classicismus anyabélyegét. Hiszen Goethe maga is mervén olykor elmélödni, ezen kérdésre: mi az egyetemes, őszintén feleli: a különös (Was ist das Allgemeine? Das Besondere), és az irodalom ily különösség; vagyis nincs világirodalom, mely az egyetemes mivelödésen úgy futna végig, mint az Apenninek Olaszországon; hanem van nemzeti irodalom, mely a nyelvek, élet és szokások, polgári és vallásos meggyőződések sokfélesége szerint, a történelem földjéből, mint a balaton-vidéki hegyek a sikról, magaszerű alakulással emelkedik föl és betölt egy helyet a szellem országában.

Minden széptannak eszményiség az elve, mert a szép maga eszme; hanem az eszme mint legfőbb szép, sehol sincs előállítva. Erre nincs nemzet, mely elégséges volna és lett volna; és előállitja valamennyi nemzet folytonosan, örökre, az idők végéig. A szépnek mint eszmének, feltarthatlan sorsa fejlődni; a különösségen keresztül határzottá lenni; s határozottságának végfoka, melyre kiemelkedik, az egyéniség, tán az eszmének szervűlete van és Goethének igazsága, midőn az egyetemest a különösben találja fel; de, előbbi kérdése után még, fölteheté vala: mi a különösség? és feleletül adhatá: a határozottság vagy egyéniség; azonban ő sem követheté mindenütt az eszmefejlődést, vagyis nem volt oly jó keresztyén, hogy kevésbbé lett volna görög. Uralkodó költői hatalom létére, mint olykor a világ fejedelmei, egyetemes szépség országára (Univérsalmonarchie) gondolt. Sokallá Shakspeare-nek az egyéni alkotás merényleteit, utódainak a romanticismust; a maga örök jogát ugyan megtartotta, de másokét el nem foglalhatta; és kivűle is van útja még a szépség állitásának.

A nemzeti költészet a határozottságot, melyre utalva van, a népi elem által éri el. Jól mondá épen azért Kölcsey, hogy "a valódi nemzeti poézis eredeti szikráját a köznépi dalokban kell nyomozni." Annál jobban mondá, mert ő is görög tanítvány, ki Homért fordítá, Goethét előképének, Kazinczyt mesterének vallá; mert a népköltészet mindenha és mindenütt saját úton jár, s Mundt szerint soha nem volt bilincselő hatalmak szolgálatában. A népköltészet bátran elmondhatja, mint a magyar pusztai dalban a gulyás: "ha szegény is, de magamé vagyok." – A szépirodalomnak a népi felé hajlása vagy elsajátitása tehát mint előlegesen is láthatni, nem visszaesés, hanem visszatérés az eredetihez, mint a magassági méréseknél a tenger szinéhez. Ha sajnálattal emlitjük a Baróti-féle classicismus irányában megfogyatkozott részvétet: még inkább lehet sajnálni, hogy a népköltészet iránti részvét oly későn ébredett föl nálunk, de a miről már nem tehetünk; pedig a mult században ide vágó jelenségek nem hiányoztak; és az angol Percy-féle gyüjtések, Herder fáradozásai, a főleg az itészet nyomozásai, melyek Homér személyiségét is kétségbe vonván, az Iliászt és Odysseát egyenesen népi alkotásnak tulajdoníták, ugyancsak nyomatékos példái s alkalmai lehetének az eszméltetésnek. Hanem a római szellem s irodalom, Vörösmartyként "mélyen enyésző fénynyel járt egyedül" a müveltségtörténetben, s Kazinczyt. ki hazai hangon kezde dallani, leragadá az első útról, Csokonait kizavará a neki való nemből, a nélkül mégis, hogy a magyar szellem, félve bár, tisztelők nélkül maradott volna. Nemcsak Gvadányi, Dugonics és Horváth Ádám, hanem a Kazinczy után következő költő-ivadék is benne volt mindig a népi elemben; és a Kisfaludyak, a szerb eredetű Vitkovics, Vörösmarty és Czuczor a classicismus közepett is, legalább szivök felével, többé, kevésbbé homályos tudattal és vonzalommal, tiszteletre méltó munkásságot fejtettek ki a nemzeti irányban; s megérvén ez utóbbiak az időt, mely a népköltészet eszmejétt [!] tisztára derítette, nagy készséggel, s bűnül nem tulajdonítható elvtagadással siettek zászlója alá.

Még az elmélet is oda járúlt a jelenségekhez. Láczay és más rokon irányú elmék felett, a kik gyanúsan nézték Kazinczy útjait, a teljesen hazai észjárású Fáy András apologiát irt Csokonai mellett a Muzárionban, kivel kegyetlenűl bánt el Kölcsey; Kölcsey, a ki mégis a "nemzeti hagyományokat" első léptette előtérbe, oly czimű, alkalmasint legvalódibb aesthetikai dolgozatával. A magyar akadémia 1832-ben, törvényhatóságok, Komárom és Esztergom megyék buzgó részvétnyilatkozata kiséretében, tőn inditványt a népdalok gyüjtésére; s Munkácsi "Rajzolatok" czimű lapjában meg, hogy ezt is jelenségül mutassam, a klassikai formák, nevezetesen a hexameterek használása ellen valóságos gúnyolódásig ment az észrevétel, mint a melyekbe magától ömlik a gondolat, gépies szabadtalansággal öltözködik a költői tartalom,, és marad idegennek.

Mindez nem vád, hanem tanulság a multból; s ha netalán valamely véletlenséget vagy mohó felcsapást venne észre a népi elem érvényre juttatásában az irodalom figyelmes észlelője: nagyot nem mondunk, de az legalább is egyoldaluság vagy elnézés. Meg kell azonban adni az "Irodalomtörténetnek", hogy fentartva a classicismus jogait és kéznél hagyva fegyelmét az "új lendület iránt is elismerőleg nyilatkozik.["] "Kétségtelen érdeme", mond, "az új lendületnek az, hogy sokkal nagyobb kiterjedésben kutatta és használta fel a népnyelv elhanyagolt szépségeit, s előadására tiszta nemzeti bélyeget nyomott; mig a hanyatlani kezdett formaszigort pongyolaság váltotta fel, végre a formának majdnem teljes feloldódását maga után vonandó." – Semmi kétség, hogy az érdemes szerző itt a forma azon praerogativáira gondolt, melyeket a klaszszikai költészet hozott magával és ültetett át költészetünkbe. A forma ereje, Plátóval szólva, Isten gyanánt tekintendő, mert egyesít máskép talán soha nem találkozható elemeket, jogosít elavult vagy lenézett valamint új kifejezési módokat és szókat, felhatalmaz nyelvtanilag igazolhatlan daczot és szokást mint sajátságot és elősegíti a lelést (inventio). A görög-római forma midőn megalakult, ez értelemben fogadta el ama szigort, mely mesterinek maradt a legnagyobb pontosság mellett is. Benne minden hely kiszámítva, minden részlet kimérve és a rend megszilárdítva. A mely szó a maga mértékével megfelelt a kiszabott helynek, jobb volt mint a melyik egyébiránt magában szép, de oda nem való. Meg probálok egy példával szolgálni nyelvünkből. Ez a szó: "egyedülvalóság" nem igen fogott szépen hangzani a kényes füleknek, mikor nyelvújításainkban a rövidség szinte a tulságig divatra kapott; s mégis minő helyén van Berzsenyi "Magány" czimű odájában a sapphói mérték előjogánál fogva!


égi csendesség fedező homálya
Leng reád, oh szent egyedűlvalóság!


A "magány" szó épen az egyedülvalóság mint rut szó helyére volt alakítva, s imé csaknem elveszti nem régi jogát a nem új mellett! Ez a forma tekintélye. De Fogarasi fölfedezte nyelvünk hangsúlyos természetét, és az "egyedülvalóság" elsö szótaga, ezen fölfedezés óta, új törvény alá esik a magyar nyelv szelleme szerint, azaz római mértékben a mennyiség, magyar mértékben, ha van ilyen, a hangsúly törvényét követendi. A német nyelv e kettőt összezavarja, és csinál rosz hexametereket a görög fülnek; pedig a kettő nem egy, mert kevés tartamú időre is eshetik belterje a hangnak mint az égi csattanásban; vagyis, a hol nyelvünkben a római prosodia szerint sántít a forma, nem ugy áll a dolog valósággal, és Berzsenyi szavát trochaicus ütemben további kérdés nélkül használjuk. Látszik, hogy ahol időmennyiség nem adhat mértéket: ad más, t. i. a hangsúly, mert ütemnek lenni kell. Ne higyük-e hát, hogy némely közhasználatú szólamainkban, melyeket a világért sem venne ki szokott formájából a magyar érzék, valamely bizonyos alak rejlik, p. tán za, kebelében kenyere; illa, berek nádak, erek; vagy a népdalokban egy ily sor: "A Tisza, a Duna zavarodik" csupa rövid szótag és ebben ne volna valamely mérték? Azt akarom mondani, hogy ezen szólamokat, melyek a megátalkodottságig vannak belé rögzve a formába, nem lehet felbontani semmi külső forma kedveért, ha még oly klasszikai is, hanem meg kell hagyni a magokéban. Hiszen a rómaiak sem bírták meg a rideg szabályosságot és forgatták a verselés törvényeit s végre Virgil sem kerülheté ki, hogy a törvényes rejice, reperit helyett törvénytelen rejjice, repperit alakot ne írjon, sőt az elisio szabályát is meg ne törje, a midőn azonegy hexameterben kétszer vét ellene: "Ter sunt conatI Imponere PeliO Ossam." (Georg. I. 281. w.) S mivel védi e szabálytalanságot az itészet? Azzal, hogy a gigászok harcza leirásában, mert itt fordul elő a két példa, mintegy a füllel is akarván éreztetni Virgil az eröködést, melylyel gigászok egymás fölé rakni fogták a hegyeket; mintegy a verset is nyögeti, mert a ki nagyot emel, nyög. A vers nem szabályos, hanem a dolog természetes. Így hát a római szabályosság és formaszigor ellen is lehete véteni, mikor a dolog úgy kivánta. De lehet véteni a magyarban is a szótagok mennyisége ellen. Vörösmarty a fekete szó végtagát hosszúnak veszi egy hexameterében: De fekete szárnyát fölemelte az átkozatos hir; hosszu a de szó is, mint egytagú. A szabály tehát kényszerit, végre mégis neki kell engedni, mert erősebb a dolgok természete. A magyar nyelv elfogadta s megbírja a római mértéket, azonkivűl maga részéről saját mértéket is vall. Első esetben mennyiségi, másodikban hangsúlyos természetű; és római mértékelésnél hallgatni fog a mennyiségre, hazai módoknál pedig a hangsúlyra is. Magyar hexametert a hangsúly törvénye alapján németek módjára senki nem fog irni; viszont modern alkotásokban a mennyiséget senki se fogja vakon követni. Nekünk csak egy szigorú törvényünk van: a sormetszet, és ennek határán belöl a szótagok lehető lebegése, mikor a költő a négy szótagú, hajlékony és zenei magyar mértéknek ismert verslábakat a legszabadabban használhatja, sőt a szótagok számát benne ötre, határa fölviheti, mint van rá példa a népdalokban és gyermeki játékversekben: "Gyere haza édes apám, Betegen fekszik édes anyám" stb. ezzel épen a magunk módjai szerint egy lépést fog tenni közelebb a szép nyelvű görögök felé, a dithyrambi mozgalmassághoz, mi, Herder szerint, a mai nyelvekben ösméretlen, a görögnek pedig kiváló elsősége. Avagy Sophocles tragédiái chorusát nem birta-e Finkei József az eredetivel egyező sorokban és mértékben visszaadni? Az ez, mit Pindarra mond Horácz, hogy "numeris fertur lege solutis." Nem volna vakeset, ha épen a forma feloldódásának panaszát oldottabb vagyis szabadabb és mind a mellett nemzeti formák előállításával látnók enyhítve az új vagy népies irodalomban. Egyúttal czáfolnók Herdert, ki a mi nyelvünket nem ismeré, czáfolnók utólagosan, mert idejében magunk sem lettünk volna képesek czáfolni, oly kevéssé volt ez oldalról nyelvünk kiösmérve. Ily képességgel a legszabadabb és legszorosb költői formákra, még azon esetben is, ha csakugyan tágult a formai szigor, lehet kilátás a forma tökéletesedésére, sőt teljesen új formákra. E részben a tudománynak is vannak előmunkálatai, megállapodásai. Bizonyos, hogy csakugyan bírunk saját nemzeti formát, valamint ez is, hogy a költők, elhagyván a régi mértéket, ez újat még nem valósították. A hanyagság azonban nem általános, és az előmenetelt nem a többség viszi, mint a szavazatnál, hanem a tökély. Az a többség már is elhullott a pánczélos férfiú, az itészet előtt, mely sohase szólott egyenesebben és határozottabban mint e visszaéléseknél, igy a hibát megváltotta, a rosz példa mérgét elvette. A helyett már, hogy a formának "teljes feloldódását" kellene várnunk, a formák lazultsága után épen új formák megalakulására lehet kilátás, vagyis, miután az alakulás megvan, a velök való élésre, gyakorlatra; hanem előbb be kell magunkat helyezni a modern műszellem alkotásaiba, mikép hosszú iskolázás és százados gyakorlat által behelyeztük a rómaiba. Arany János ilyenre eszmélve mondá: "hogy részéről képtelen vakmerőségnek gondolna egy oly épószt, melyben Attila szerepel, igy kezdeni "Férfiat énekelek"... A görög-római mérték gyakorlata és kelete bizonyos kultuszon, a hagyomány és emlékezet kultuszán alapúlt. Mai nap ez a kultusz hiányzik. A mi apáink, anyáink más dalokhoz szoktaták a mi érzékeinket; panasz ide, panasz oda, engedni kell az elméletnek és ragaszkodni a történelmi élethez.

Félreismérnők, irja Toldy, új költészetünk fejlődési menetét, ha ennek regényes és népies stádiumát a classicismus ellen visszahatásképen fognék fel. E hely az épen, mely megadva, mint kell, az új lendületnek annyit a mennyit, feltartja hiven a classicismus fegyelmét, még pedig, a mint én hiszem, az egyetemes szépre való utógondolattal s a világirodalomnak nem történeti, hanem goethei fölfogásával. Az egyetemes szépnek valóban a világirodalom volna hazája, mint cosmopolitának a föld kereksége; de olyan nincs. Az irodalom mindjárt az elemnél fogva, melyben alkotásait előállítja, mely a nyelv, azonnal különösség. Az egyetemes történelem a görög és keresztyén civilisatión kivül még többeket ösmér; úgymint a hindu és zend, a khinai és semi népekéit más istenhittel, meggyőződéssel kezdetről és végről, a szellem és a lélek fenmaradásáról, az erkölcsről, az égiek- és földiekről; és a pantheismustól a monotheismusig eső minden árnyalatokra megy át közöttük a szépnek élete: mi pedig jobbára csak a görög és keresztyén világnézletet vagyunk megszokva figyelemben tartani, és mindamellett világirodalomról és egyetemes szépről tanítani! E gondolathoz legelőbb is egy egyetemes nyelv (lingva charestica universalis), minőről ifjonta Leibnitz álmodozott, kivántatnék. Ily törekvésektől azonban fölszabadít bennünket az irodalom-történet és a bölcsészet eligazodása az iránt, hogy a szellem, az eszme, mint olyan, egyetemes, hanem előállitása, mint művészet, különös. Ezt tudva nyer épen napról napra öregbedő érdeket az irodalom, a népisme és az összehasonlító nyelvészet. és ha sükerülne is egy anyanyelvre vinni vissza e föld népei nyelvét a tudománynak, a végeredmény akkor se oda ütne ki, hogy az elömenetellel közelebb hozatnának egymáshoz a népek, hanem egymástól való távozás mutatkoznék inkább a haladásban, mint a fa ágain, mennél magasbra nő. A világosságnak elég a természetben egy nap; az egyes tárgyak pedig, ha még annyin volnának is, beérik vele, hogy sugaraiban magok szerint fényljenek. Ez a szépség országának is élettani elmélete, vagy a fejlődésnek minden időre szóló fris, üde műfolyama, mint alakulás, létesülés azaz történet, szemben ez abstract és színtelen egyetemességgel.

Eme sivatag egyetemességből a nemzeti irodalmakhoz folyamodva menekülhetni. Nemzetiséghez tartozva nem válunk ki az emberiségből, hanem szűkebb formába léptünk, melynek tartalma legelsőben is a nyelv, oly határozottság, mely egyénről egyénre átmenve ugyanaz és a lelkiség formásító bélyegével közegyénné olvasztván a sokaságot, mely a nép, mint eszmei alany, választó vonalat húz közte és a többi emberiség között. A mire a nép, a történelemben így külön válva, fölvirad, az saját képzetmód és gondolatvilág a hinni és tudnivalókról. Szellemének első foglalásai: a nyelv közvetlensége, de a tudomány zsinórmértéke nélkül, az élet elevensége, de a hagyomány erkölcsében, az ő örök ifjúsága. Ezért kell a költészetnek a nép nyelvéhez folyamodni s máskép soha meg nem újúlhatni lényegesen. Mert nem az, hogy a nyelvnek egyenes és igazi örököse a nép, hanem a szellem első foglalásával indul meg a történelem. A költők népi hajlandósában, igy értve a dolgot, idők és nemzedékek rokonszenveznek egymással, s mintegy kivetik magok közől, a mi e rokonszenvet zavarná, a mi, idők folytával, mint idegen, másunnan vett adalék tolakodott volna be közéjök. Aztán nemcsak a nyelvnek van története, hanem a szellemnek is. A történelem egy húrpendület, melynek fogásai vannak. Nem léha dolog tehát költészetben a népihez hajlani, s főleg nem valami gyermekes szabódás a művészet igényeitől, a gonddal járó gondolattól, az örök becsű idealismustól. A népi alatt nem is az a triviális mindennapiság, mely úton útfélen található, értetik, hanem az a mindennapiság, mely a mai napban minden napját, egész múltját, örömeivel, keserűségeivel együtt éli, a folyó perczben a történetnek hozzájutott végit ragadja meg, s távolról se oly szerénytelen, hogy magán kezdené az időszámitást, és dicsekednék a történelem apróságainak ösméretével, melyek között maga lenne fontos és előkelő; hanem az a jámbor és feddhetetlen tudalom, mely nem-igen szavalná ugyan a haza történetét, hanem annál inkább szivében hordozza eszményi képét, mint imádandót. A mely költő a népire mint ilyenre hallgatott, még eddig sohasem bánta meg. Nélküle a leggondosb művészet is felényire száll le becsében, s igen könnyen jut oda a bölcsészet középkori sorsára, mikor Aristoteles vagy aquinoi Tamás új meg új ismétlésébe, megújulás nélkül, keveredett a tudomány s égette a velőket. A görög világnézleti classicismus és a görög képzetmód mai világban, régi athénei élet nélkül, mesterség inkább mint művészet. Félek, igen nagyon félek, hogy utoljára is a költészet scholasticismusa. Valaminek kell történni, a mi ne legyen mindig a régi. Mi lenne a költészetből megújhodás nélkül? Miről énekelnének a költők, mondja elmésen Pascal, ha villám nem ütné az ormokat? Gondolom ez a regényesnek összefüggése is a népivel, mint én magyaráztam már, egy századnegyedéről írván a magyar szépirodalomnak. Hogy az öreg Homérnál "hunyorít Kronion, és rá megrendűl a nagy Olympos", fölséges lehete valaha és egy utczai éneklő ajkáról eszmét adhatá Phidiasznak Zeüs szobrához; de hogy idővel Horácz is elővette, megvallom engem már iskolában meglepett, annyira meglepett, hogy tanárom csudálkozásán őszinte csudálkoztam. Mikor végre Berzsenyi sem tartóztathatá magát e gondolat ismétlésétől, az egész hunyoritás, supercilium és szemöldök unalmas kezde lenni, s Homéron kivűl ma is az, hanem érzem, hogy arra a kis időre, mikor élvezem, göröggé kell lennem, különben ábránd az egész, hiányozván hiedelmi alapja.

Az egyetemes szép, valamint az egyetemes nyelv is a metaphysikai eszmekörbe tartozik; azontúl megoszlik az idők uralkodó szelleme, a világnézlet külön árnyalatai szerint, hogy végre egyéni határozottságba fusson ki a népek önsége alapján, melyhez nincs hasonló, a mennyiben minden mástól különböző. Az eszmét ezen pályán, tulajdonkép fejlődése útján, semmi külső hatalom fel nem tartóztathatja; ha igen, az belső veszedelem, romlás, a lelki szervület veszedelme és romlása, mint van példa reá a történelemben. A mivelődés nagy mérvü haladása, nem is hinné az ember, épen e határzott s egyéni idealismnst fenyegeti az anyagi érdekek előtérbe állitásával. Az embernek enni kell és a kerekes rokkának pergeni; hiába vetnek rá fogyasztási, kereseti adót. Ez az igazi egyetemesség. Más oldalról az eszményi dolgok is oly állandóan és felsőbbséggel furakodnak szellemünkbe a világ előhaladott népeitől, hogy munkába kerűl megállani helyünket. Az irodalmi hatások, mintha két külön zenekart hallanánk egyszerre, dissonántiáig verdesik füleinket: mind megszokni lehetlen. Ezelőtt húsz esztendővel nem ok nélkül tétetett ovás részünkről a franczia rejtelmek és titkok piaczi forgalma ellen, mert vásár nélkül is kínálgatták. Nem ok nélkül emelünk szót ma ismét az egyetemes szépség-ábránd ellen; mert nem jó a tűzzel játszani. Az ember, azt hinnék, fél, ha ilyet kimond. Azonban a félelemnek semmi helye, mert épen ez újabb költői "lendűletben," a népköltészetre való támaszkodásban rejlik hatalmas ellenszere, mi elvégre is bátorító.

A népi elem, mint aesthetikai alkatrész, a magyar szépirodalomban is erőteljesen érvényesűlt. Kezdetben, mint az irodalmi forrásokból és adatokból kivehető, csak mellékesen mégis elkerűlhetlenűl. A népnél, mit emliteni sem kellene, azon leány óta, ki szent Gellért életirójánál kézi malmon őrölve dudolgata valamit, Kisfaludy Károly leányáig, ki a Rákos patakjából, vagy mai nap a Bodrogból merít, folytonosan; mert akár azt kérdenétek: beszélt-e a magyar mindig, akár azt, hogy dalolt-e, mióta isméretes. A népköltészet, ha nem csalódom, egyenesen népi előképek után mint naturalismus él Horváth Ádám, Vitkovics és Fáy András szeretetre méltó s országos kelettel dicsekvő lyrai darabjaiban. Dajka "Homályos bánata", Szemere Pál, Bajza, Vachot Sándor szép dalai elvannak a népköltészet ihlete nélkül, nyelvileg nem is igen mennek túl a szabályosságon; Garay eleget rajta vesztett a népdalon s panaszkodott, hogy az neki nem megy; szerencséjök, hogy megmaradtak a hang egységében, mert az egység müvészet. De már Kisfaludy Károly, a rákosi szántó dalát (Miről apám nagy búsan szólt) irván. példát ad reá, hogy az előbbeni gyermeteg kisérlet nála elvesztette ártatlanságát. Ő műgonddal irt s nem hitte, hogy ennek jó néha nem látszani. Azért is dala felemás szinezetű, s elannyira nem népi, hogy szinte érzelgős, merengő. Vörösmarty jóval később irá a "Fóti dalt." "A borban fölfelé megy a gyöngy, jól teszi! Tőle senki e jogát el nem veszi" stb., reflexiók még tovább is; hanem utóbb változik és zenévé lesz a hang, de a "Fóti dal" sohasem lehet népdal, társas ének is nehezen. Czuczor a naiv dalokban legtöbb szerencsével használta fel a népit, különben nála is hiányzott a közvetlenség müvészete, annálinkább megvolt pedig a régibb és újabb elem és izlés vegyűlete szinre [!] a kettős szinezetig, mint utána és mellette másoknál is jó darab időn át, úgy szólva mechanikai összeférkezés alakjában. Ez roszúl volt, de az újitásnak menni kellett. A kritika enyészni látván a classicai választékosságot, elégszer vőn alkalmat elmondani Goethével a költőre, hogy sokféle fábul farag. Nyereség, hogy volt mit különböztetni s a mondott itéletnél meg nem állapodni. A kritika ugyan a népit akará kitudni a költészetből, s a régi egyöntetűséget visszaidézni; az elemek külön tartása ekkor már lehetlen volt; a népdalokból vagy népi ajakról vett egy-egy hang uralkodólag terjesztetett ki az egész költeményre, vitte az egészet, vitte a pálmát. Vörösmarty végre így bátorkodott véteni a classicismus ellen, midön tudta nélkül egy példátlan szerkezetű sort, minő semmi classicismusban és mivelt nyelvtani szövegben nem található, fölfedezett és leirt; "Isten a megmondhatója." Ezt a sort vagy mondatot lehetlen volna más forma kedveért elrontani; hisz ez maga ős forma és legtörvényesebb magyar alak, nem a trochaicus lengésért, mi kevés, hanem a choriambusért, mi elég. – Ugyanazon dalban Vörösmarty egy lépéssel már tovább ment, nemcsak elfogadta a népit, hanem újított is általa: "A sóhajtás tartja bennem még az életet," amaz ösmert népi mintára: "az imádság tartja", mit omló félben levő épületre stb. talált ki eredetileg a nép, mint rendesen hogy physikai okok helyett a metaphysikaiakra azaz végokokra szökken, s a mit nem tud világosan, vagy nem is fürkész, kegyelettel viszi föl istenre, p. maga baját s ki van fejezve bölcsészete, vallásossága. Az imádság védereje anyagiakban meg humorisztikus, de a nép itt nem áll meg, hanem a betegre is átviszi, hol már irónia. Vörösmarty a "testi betegségről a lelki, vagy kedélyi betegségre viszi át nem az imádságot, hanem e helyett "a sóhajtást." Azonban a sohajtás nem alapja az életnek, hogy tartaná a szerelmes lányét is, hanem jelensége. Az alap és jelenség viszonyosság, s megcserélve a kettőt, mint viszonyban állókat: vajjon elrontotta-e Vörösmarty, a kategóriák áttételével, a dolog igazi értelmét? Nem gondolnám; de arról jót állhatok, hogy "az Isten a megmondhatója" sor példájára kerekítni egy másat ily alakban: "Te vagy, oh ég tudhatója" stb. nem volna kevesebb némely itészet előtt mint ..manismus, ha nem épen germanismus! – Köszönet Vörösmartynak, hogy vétett a classicismus ellen és többször, igen sokszor vétett. A népnek mindig "elült" a kútban, folyóban teli korsó; súlyos test; neki már "századok ültének el". "Szélnek ereszteni" mint pelyhet a mende-mondát, a népnél; Vörösmartynál a "hangját" megereszteni után már: "ajkát hadi dalnak ereszteni," stb. Nem hiszem, hogy előtte "emelt" volna "szót" valaki, de Virághoz irt költeménye óta mindenki "emel." Szók, kifejezések, melyeket mindenki ösmért az életben, de csak Vörösmarty mert használni első, noha igen félve a költészetben, új fényt nyertek általa; s már igen meszsze voltunk ez úton 1841-ben, mégis Scribe-nek egy vígjátékát "La Cameraderie" magyarul Czimborálás vagy Czimboraságnak fordítani jó izlés elleni volt az akademiai játékszini bizottság előtt, ma pedig a király is mondhatja czimborának királyi társát, ha kedve tartja. E szerint a népi elemnek, szemben a classicismussal, már története is van. Először csak a szeméten tengődött, mint a mesei táltos csikó, magára hagyva, ridegen, föl nem ösmérve; azután próbálták fölemelni s egyenjogúvá tenni, a hintós fogattal; nem illett közéjük; végre jött a hamupepelyke Petőfi, fölismerte, szólt hozzá, kapott is feleletet: Pegazus lett belőle. – A népköltészeté mai nap a helyzet. Bármi kevéssé volt is méltatva, egyet tudok előre: nem lesz türelmetlen.

Petőfi azonban, mint inquisitor a maga hitét, türelmetlenűl szerette a népköltészetet, s fegyverrel is fogta volna terjeszteni, mint Mohamed a Koránt. Semmi nem ragad inkább mint a rajongás, magától a prófétától. Neki, az idő is úgy hozván magával, nem került sokba uz aesthetikai hitre való térités. Utálta Goethét, szerette Berangert, de legnagyobb költője volt Shakespeare, ennél is nagyobb a nép. A merre járt, kelt az országban, vitte és szavalta dalait, terjesztette a népköltészet missióját, egy egy tömb ifjuságot hagyott maga után, a honnan elbúcsúzék, lelkesedve, rajongva. épen ez időtájban kapta fel a divatlapi nyelv az "arszlán" czimet, p. "Jósika, arszlán regényiró," s Petőfi sem iszonyodott tőle, hanem volt benne annyi mérséklet, hogy magát "tigrisnek" czimezte, Vörösmartyt "oroszlán" költőnek. Szóval ez a csudálatos fiatal ember és lángelme oly igen szerette a népit, hogy "Toldi" hirére meglátogatta Aranyt, s még inkább fokozódott benne a lelkesedés, és irta is hozzá: "a mit én nem dicstelenül kezdek, folytasd te".

E tétel az első felében nem igaz; a második felében teljesűlt. Petőfi a népköltészet fanaticusa, Arany János művésze. Ez iránt is kifejtém már egykor indokolt nézeteimet; most csak épen a történeti szál kedveért esem talán ismétlésbe; de azt nem mondtam még, s most kell kimondanom, hogy a nemzeti, népi költői formák úgy, mint ő használta, fölöslegessé teszik a formai szigor elhanyaglása miatti aggodalmat. "Buda halála" Sándor-verseiért, formai tekintetben, oda adom legszebb hexametereinket. Az ötödik ének egy sorát, hol az asszonyi nép készülődik: "Marad a szükséges, viszi a mi nem kell," van-e oly hatos mérték, hogy fel kellene bontani érette; pedig ennél az egész nagy költeményben sincs gyarlóbb sor a római mérték szerint?

A kik a természet csudáiban gyönyörködnek, zarándoki ájtattal sietnek Norvégia legéjszakibb fokához, melyről a nyári naptérést megügyelhetik. A végső perczben, mondják, egy nagy villanó fordúlatot vehetni észre. A ki véletlenséget látna e mozdulatban, féltené a napot, hogy leesik az égről. Azonban a természet örök törvényen jár; a nap nem rendül meg, hanem visszatér a föld közepe, az egyenlitő felé s ismét oly nyugodtan folytatja futását mint azelőtt. Az égen semmi baj és a nézők meggyőződnek, nem annyira beszélni e csudálatos szépségről, mint soha el nem felejtkezni. Így vagyok én a mi költészetünk legújabb fordúlatával. Már nem is fogok beszélni róla többé: beszél az magáról. Az irodalom legközelebbi tizedét hibáival, erényeivel ösmérjük; sok fog elveszni belőle, veszszen is el örökre, de a mi szolgálatot a megújhodott magyar költészetnek tőn, az el nem veszhet. Minden alakulási műfolyamnak megvan a maga keresztje; még a classicismus készülődései sem kifogástalanok. Berzsenyi és Kölcsey, Kisfaludy Károly és Vörösmarty oly gyöngén irtak eleinte, hogy mai nap itélve róluk nem is említjük kezdő műveiket, hanem oda soroljuk az ifjúsági dolgozatok közé. Jusson csak annyi mult a regényes pályának, mint jutott már eddig birálatban, életben a classicainak: elfedvén a gyöngéket, kellő és érdemlett méltatással fogjuk emlegetni a jókat. A feledés "koszorútlan alak"; ellenben a pálmát emlékezet nyujtja, s ez az előmenet. Eléggé leltet fájlalni, hogy Zajzoni és más rokon elmék, mint valamely eszeveszett világ polgárai, erejük mérséklése nélkül, a mindenféle, csak nem jó állapotok zürzavarában ide-oda hányódtak izléssel tanulmánynyal mint a tekenőben ingó viz. Az meg rettenetes őszinteség, hogy egész, magát új nemzedéknek valló ifjú csoport, egy asztalról, mely az övék volt, emlékezik Pesten, mint az "iva-búsulók" Tafelrundejáról. Mégis Zajzoni, a legszerencsétlenebb ifjúi életpályán is irt oly becses lyrai darabokat, melyek az új költészet legjobbjai közé sorolhatók. "Aba dalnok," "Az élő halottak," "Itt fekszem némán" a "Börtöndalok" közt, formai, valamint tartalmi és hagúlati tekintetben gyönyörűek, a modern alkotás szerencsés példányai. S hogy szintén az új időszak költői közöl, a forradalom utáni nemzedékből, említsek, valakit, csak "Tolnai Lajos költeményeit" hozom fel. Irt gyönyörű költői elbeszéléseket, családi és genre-képeket, dalokat oly kitünő eredetiséggel nyelvben és bensőséggel érzésben, hogy igen érthetőleg van kifejezve benne a népköltészet jótékony hatása, a jövendőhöz való remény biztossága. Ez az út valósággal nem háládatlan. A népi nyelv immár több mint puszta rideg objectivitás; látszik, hogy a költőnek tudni kell róla, s kölcsönözni belőle sükereihez. A havasi rózsa századokig él és virít a füvész tudta nélkül is. Így volt nekünk a költői nyelv annyi idö óta. Most, mióta föl van fedezve, több lett ujdonságnál; az alkotó szellemnek a költészetben egyik erőteljes segéde, formaiság, melyről Plátó beszéli, hogy teremtő képességgel van fölruházva.

Mai nap ez úton javában foly a munka. Jól tette az újabb nemzedék, hogy meghallgatá az innen-onnan, ez érdemben kapott jó tanácsot. Az éjszaki ballada-költészet tanulmánya igen is javunkra lett. Ilyen a velünk egy sorsot, egy történelmet élő népek költészetének megügyelése, elsajátítása, miben dicséretesen fáradoznak Szeberényi, Lehóczky, Grozeseu és mások. Most már tudjuk, hogyan irna nyelvünkön, a ki szlávul vagy oláhul ír; s nem érezzük oly szűknek, korlátozottnak a magyar nyelvet, hogy a mivelödés ürügye alatt idegen szólásmódokat honosítsunk meg, sőt afféle ámulataink is elenyésztek, hogy a mi nyelvünkben más nyelvek szólásformáikoz hasonlít, az mindjárt kölcsönvétel legyén. Most már biztosabban lehet vállalkozni Schakespeare, Goethe s mások fordítására, és csak azóta lehet, mióta nyelvünk fel van szabadítva némely izlési nyügükből a népköltészet birtokba vétele által. – Így mondják aztán az irodalomtörténet írói, hogy Európában a hamis vagy álclsssicismus megdőlt; meg "Franczia, Olasz és Spanyolországban, és mind e népek, valamint a skandinavok és szlávok, a magyarok és új görögök, s mindnyájok előtt legragyogóbb sükerrel az angolok az új regényes nemzeti nézelmekhez fordúltak mint irodalmuk megifjitó gyógyszeréhez, s a németek is nemzetivé lettek kozmopolitából" (Scherr). Ennek így kelle történni még pedig a concret eszményiség alapján igy; mert minden költészet realitása, mint mondottam már, a haza eszméje és nemzetiség; maradjon pedig és marad is kosmopolitának az anyag. és mielőtt megválnánk e példázgatástól, ne feledjük, hogy nem könnyebb az esőcseppnek a tengerben elhelyezkedni, mint az állatembernek az anyagba elmerülni. A világ legnagyobb kosmopolitája volt Verulami Baco, és legnagyobb drámaköltője Shakespeare. Egy hazában, egy időben éltek, és a világ bölcse nem vette észre a nemzet költőjét, kora és hazafitársát; mégis elmondhatjuk azóta, hogy mind az anyagot mind a szellemet legjobban tudja előállítani az angol nemzet, s ez világszerű befolyásának igazi alapja.


ERDéLYI JÁNOS.